Egy átlagos ember regénye, aki a legrettenetesebb bűnnel szembesül. Egy jogi krimi, amely megmutatja az emberi kapcsolatok minden magasságát és mélységét. Scott Turow Ártatlanságra ítélve című világhírű regénye az Agave Könyveknél jelenik meg, ebből ajánlunk most egy részletet.
Vonzalom és vágy, csalás és gyilkosság. Senki sem lehet teljesen ártatlan.
Rusty Sabich helyettes főügyész egy közép-nyugati nagyvárosban. Amikor kolléganője, Carolyn Polhemus brutális gyilkosság áldozatává válik, főnökük, aki éppen ádáz kampányt folytat az újraválasztásáért, Rustyt bízza meg a nyomozás lefolytatásával. Sürgősen meg kell oldania az ügyet, ha lehet, még a választások előtt. Még mielőtt kiderülne, hogy viszonya volt az áldozattal. Az események azonban csakhamar nem várt fordulatot vesznek, amikor Rusty élete legszörnyűbb rémálmába csöppenve a vádlottak padján találja magát. Az amerikai igazságszolgáltatás útvesztőjében kibontakozó, lebilincselően feszült tárgyalótermi dráma lerántja a leplet az ambícióról, a megszállottságról, a képmutatásról, valamint az ember eredendő gyengeségeiről és legsötétebb titkairól. És mindvégig ott lebeg a kérdés: ki ölte meg Carolyn Polhemust?
Az 1949-es születésű Scott Turow az 1970-es évek végétől ügyészként szerzett hírnevet, 1986 óta pedig Illinois egyik legelismertebb védőügyvédjeként dolgozik. A karrierje kezdete óta pro bono látja el vádlottak és elítéltek képviseletét, köztük Alejandro Hernandezét, aki 11 évet töltött ártatlanul a halálsoron, és a szerző kitartó munkájának köszönhetően szabadult 2006-ban.
Bűnügyi regényei állandó témája bűncselekmények elkövetőinek megtalálása és bűnügyek megoldása ügyvédek, ügyészek, bírók és egyéb nyomozó szervek szemszögéből. Első regénye Ártatlanságra ítélve címmel jelent meg 1987-ben. A regény helyszínéül szolgáló – egyébként fiktív – Kindle megye maradt Turow későbbi történeteinek is az otthona, egyetlen kivétellel az összes könyve itt játszódik, köztük természetesen a 2010-ben megjelent Ártatlanság is, amely a mára már klasszikus státusba emelkedett Ártatlanságra ítélve folytatása. Regényeit több mint huszonöt nyelvre fordították le, a szakírók és az olvasók egyaránt őt tekintik a jogi krimi megteremtőjének.
Scott Turow: Ártatlanságra ítélve
Tavasz
1
– Jobban kellene sajnálnom – mondja Raymond Horgan.
Először nem egészen világos, hogy a gyászbeszédre érti-e, amit tartani fog. Az előbb nézte át újra a jegyzeteit, s most kék sávolykötéses zakójának mellényzsebébe mélyeszt két cédulát. De aztán elkapom a pillantását, és látom, hogy megjegyzése magánjellegű volt. A hivatali Buick hátsó üléséről bámulja az autó ablakán át a South End felé közeledve egyre növekvő kocsisort. Merengő arckifejezést ölt. Nézem, és arra jövök rá, hogy milyen hatásos lett volna, ha ebben a pózban szerepel az idei nagybetűs kampányfotóján: Raymond súlyos vonásai ünnepélyes, bátor és árnyalatnyit bánatos állóképpé rendeződnek. Sztoikus nyugalmát e néhanapján lehangoló metropolistól, az ablakon túl látott városrész koszos tégláitól és kátránypapír tetőitől kölcsönzi.
A Raymond környezetében dolgozók között általános beszédtéma, hogy nincs valami jó színben. Húsz hónapja váltak el Ann-nel, a feleségével, harmincévi házasság után. Azóta felszedett néhány kilót, és folyton komor arcot vág, mintegy jelezvén, hogy életének azon szakaszába lépett, amikor már nem hiszi, hogy ami fájdalmas, az idővel jobbra fordul. Egy éve a legtöbben arra fogadtak volna, hogy Raymond nem fog indulni az újraválasztásért, mert nincs benne elég akaraterő, vagy egyszerűen nem érdekli, és négy hónappal az előválasztás kezdete előttig várt a bejelentéssel. Döntését egyesek a hatalomhoz és a közéleti szerepléshez való görcsös ragaszkodással magyarázták. Szerintem elsősorban legfőbb vetélytársa, tavalyig a hivatalunk egyik helyettes ügyésze, Nico Della Guardia iránti mélységes gyűlölete vitte rá. Akárhogy is, a kampány kemény diónak bizonyult. Amíg belefért a keretbe, addig több ügynökség és médiatanácsadó is segítette a munkánkat. Három kétes szexuális beállítottságú fiatal gyerek szabta meg például a nagybetűs fotó kinézetét, és elintézték, hogy az felkerüljön a város minden negyedik autóbuszának a hátuljára. A képen Raymond behízelgőn mosolyog, ami elvileg marcona szeszélyét lett volna hivatott tükrözni. Meglátásom szerint enyhén szólva baleknak tűnik rajta. Ez is csak azt mutatja, hogy Raymond nem tud lépést tartani a korral. Valószínűleg ő is így értette, amikor azt mondta, jobban kellene sajnálnia. Mármint azt, hogy elszalad mellette az idő.
Raymond ismét Carolyn Polhemus három nappal ezelőtt, április elsején bekövetkezett haláláról kezd beszélni.
– Még most sem bírom felfogni. Egyfelől ott van Nico, aki úgy állítja be, mintha én öltem volna meg Carolynt. Aztán a sok sajtóigazolványos seggfej tudni akarja, milyen lépéseket teszünk a gyilkos kézre kerítésének érdekében. A titkárnők meg a vécében pityeregnek. Végezetül pedig, érted, mégiscsak ez a nő jár a fejemben. Az ég szerelmére, pártfogó felügyelő kora óta ismerem, amikor még a jogi egyetemet sem végezte el! Nekem dolgozott, én vettem fel. Okos, dögös csaj. Pokolian jó ügyész. Aztán eszembe jut, hogy mi történt vele, tudod… azt hittem, már kiégtem, de… Jézusom. Valami kretén betör hozzá, és kész, így ér véget az élete? Ez az utolsó istenhozzád? Hogy egy elmebeteg féreg betöri a koponyáját, és agyonveri? Jézusom – ismétli Raymond. – Nem lehet eléggé sajnálni.
– Senki sem tört be – szólalok meg végre. Még engem is meglep, milyen kategorikusan jelentem ki. Raymond, aki egy pillanatra megint beletemetkezik az ölében heverő, az irodából elhozott paksamétába, erre felkapja a fejét, és szúrós szürke szemmel méreget.
– Ezt meg honnan veszed?
Késlekedem a válasszal.
– A hölgyre megerőszakolva és gúzsba kötve találtak rá – mondja Raymond. – Így kapásból nem a barátaival és hódolóival kezdeném a nyomozást.
– Nem tört be ablak – felelem erre -, nem törtek fel ajtót.
Ekkor Cody, aki harmincéves rendőri szolgálati idejének utolsó napjait Raymond hivatali sofőrjeként bekkeli ki, közbeszól az elülső ülésről. Cody ma szokatlanul csendes, nem nosztalgiázik, mint máskor szokott, nem meséli el, hányszor tettek rossz lóra vagy csíptek fülön valakit a város megannyi sugárútján. Raymonddal – vagy ha már itt tartunk, velem – ellentétben neki nem esik nehezére gyászolni. Láthatóan napok óta egy szemhunyásnyit sem aludt, amitől nyúzottá válik az arca. A Carolyn lakásának állapotára tett megjegyzésemen valamiért felhúzta magát.
– A placc egyik ajtaja és ablaka sem volt kulcsra zárva – mondja. – Mert így szerette. Az a liba álomvilágban élt.
– Szerintem valaki ravaszkodott – közlöm mindkettőjükkel. – Félre akar vezetni.
– Ugyan már, Rusty – morog Raymond. – Egy véglényt keresünk. Nem kell ehhez kibaszott Sherlock Holmesnak lenni. Ne próbáld meg lekörözni a gyilkossági hekusokat. Húzd meg magad, és állj be a sorba, rendben? Kapd el a tettest, és húzd ki a szerencsétlen főnököd a csávából. – Azzal szívélyes, dörzsölt mosolyt ereszt meg felém. Raymond így akarja tudatni velem, hogy bírja a strapát. Meg aztán, nem is kell jobban hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy elfogjuk Carolyn gyilkosát.
A sajtónak tett nyilatkozataiban Nico aljasan és kérlelhetetlenül húz hasznot Carolyn halálából. „Kindle megye főügyésze olyan hanyagul érvényesítette az elmúlt tizenkét évben a törvényt, hogy ezzel a város bűnöző elemeinek cinkosává vált. Már saját munkatársai sincsenek biztonságban, ahogy ez a tragédia is példázza.” Nico arra már nem tér ki, hogy őt is Raymond vette fel helyettes ügyésznek több mint egy évtizede, és hogy ez hogyan illeszkedik a törvényen kívüliekkel való kapcsolatáról kialakított képbe. De a magyarázat nem a politikusok feladata. Arról nem beszélve, hogy Nico mindig is szégyentelenül viselkedett a nyilvánosság előtt. Többek között ezért is érett meg a politikai karrierre.
Ám érettség ide vagy oda, most, tizennyolc nappal az előválasztás előtt a legtöbb felmérés azt mutatja, hogy Nico vereséget fog szenvedni. Raymond Horgan bő egy évtizednyi áldozatos munkával nyerte meg magának Kindle megye másfél millió szavazásra jogosult polgárát. Idén a párt támogatását egyelőre még nem sikerült elnyernie, nagyrészt egy, a polgármesterrel való, ősrégi, párton belüli viszálynak köszönhetően. Raymond politikai szakértői – jómagam sosem tartoztam közéjük – úgy vélik, hogy ha a következő másfél hétben közzéteszik az első közvéleménykutatások eredményeit, a párt más vezető politikusai képesek lesznek rávenni a polgármestert, hogy gondolja meg magát, és Raymond sínen lesz újabb négy évig. Egy olyan városban, ahol egyetlen párt képviselteti magát, az előválasztáson aratott győzelem egyet jelent a megválasztással.
Cody hátrafordul a sofőrülésből, és szól, hogy mindjárt egy óra. Raymond szórakozottan bólint. Cody ezt beleegyezésnek veszi, és a műszerfal alá nyúlva bekapcsolja a szirénát. Két rövid csippanást ereszt meg, mintegy központozva a forgalmat, de az autók és a kamionok szépen félrehúzódnak, és a sötét Buick előrearaszol. Még mindig lepusztult városnegyedben járunk, régebbi, zsindelyes homlokzatú házak és roskatag tornácok mellett. Viaszsárga bőrű gyerekek labdáznak és ugróköteleznek a járda szélén. Három háztömbbel arrébb nőttem fel az apám sütödéje feletti lakásban. Sötét korszakként emlékszem vissza rá. Napközben anyám, és ha éppen nem voltam iskolában, akkor én is az apámnak segítettünk a pékségben. Éjszaka bezárkóztunk egy szobába, mialatt apám részegre itta magát. A környéken nem éltek más gyerekek. A városrész azóta sem sokat változott, még ma is rengeteg apámhoz hasonló ember lakja – szerbek, mint ő; ukránok, olaszok, lengyelek… hallgatag etnikumok sötét életszemlélettel.
Elakadunk a péntek délutáni tömött forgalomban. Cody besorol egy városi busz mögé, amely bélműködésre hajazó morgással okádja ránk ártalmas kipufogógázát. A busz hátulján ott virít egy Horgan-féle választási plakát: a két méter széles Raymond egy tévés talkshow műsorvezetőjének vagy egy macskakonzervet népszerűsítő reklámarc kényszeredett arckifejezésével mered a fejünk felett a messzeségbe, én pedig nem tudom türtőztetni magam. Raymond Horgan a jövőm és a múltam. Tizenkét éve dolgozom vele, feltétlen hűséggel, feltétlen híveként. Az első számú embere vagyok, és ha elbukik, vele bukom én is. Mégsem tudom elhallgattatni az elégedetlen hangokat, amelyek saját kötelességüket teljesítik, s most szokatlan nyíltsággal szólnak a fenti képhez. Balek, mondják. Balek vagy.
A Harmadik utcába befordulva konstatálom, hogy a rendőrség nagy feneket kerített a temetésnek. A parkoló autók fele fekete-fehér járőrkocsi, a zsaruk kettesével-hármasával mászkálnak fel-alá az utcán. Egy ügyész megölését csupán egy lépés választja el a rendőrgyilkosságtól, és Carolyn – érdekképviseletektől függetlenül – rengeteg barátot szerzett a testületben, jó ügyészhez méltón azzal téve őket hű vazallusaivá, hogy értékelte a profi rendőri munkát, és ügyelt rá, hogy az ne is vesszen kárba a tárgyaláson. De persze az is igaz, hogy gyönyörű, modern vérmérsékletű nő volt. Tudjuk, hogy Carolyn megszerezte, ami kellett neki.
A kápolnához közelebb érve katasztrofálisan feltorlódnak a kocsik. Fél métert sem döcögünk előre, és máris meg kell állnunk, hogy megvárjuk, amíg az előttünk lévő autókból kiözönlenek az utasok. A fontos emberek járművei – hivatali rendszámú limuzinok, közeli szabad parkolóhelyet kereső sajtósok – tohonya közönnyel zárják el az utat. A híradós riporterek különösen nem tartják be sem a helyi előírásokat, sem az elemi udvariassági szabályokat. Az egyik tévécsatorna furgonja – tetején az elmaradhatatlan radarernyővel – a járdán parkolt le, közvetlenül a kápolna nyitott tölgyfa ajtaja előtt, és egy rakás újságíró tülekedik a tömegben, mint a díjbirkózók, mikrofont dugva az érkező tisztviselők orra alá.
– Majd utána – közli Raymond, miközben átvágja magát a járdaszegélyhez érve azonnal az autónk körül termő riporterek hordáján. Elmagyarázza, hogy szól majd néhány szót az elhunytról, és idekint is el fogja ismételni. Egy pillanatra megáll, és megveregeti Stanley Rosenberg vállát az 5-ös csatornától. Stanley kapja az első interjú jogát, mint mindig.
Paul Dry a polgármester stábjából integetni kezd nekem. Őméltósága ezek szerint váltani szeretne pár szót Raymonddal még a szertartás kezdete előtt. Mihelyt Horgan kiszabadul a riporterek gyűrűjéből, átadom neki az üzenetet. Elfintorodik – nem egy bölcs gondolat, hiszen Dry biztosan látja -, azután elvonul Paullal a templom gótikus feketeségébe. A polgármester, Augustine Bolcarro igazi zsarnok alkat. Tíz éve, amikor Raymond Horgan berobbant a köztudatba, kis híján kitúrta Bolcarrót a hivatalából. De csak kis híján. Azóta, hogy elvesztette azt az előválasztást, Raymond minden tőle telhetőt megtett, hogy biztosítsa a lojalitásáról, de Bolcarrónak még nem hegedtek be a régi sebei. Most pedig, hogy végre Raymondon a sor, és neki kell végigszenvednie egy szoros előválasztási harcot, a polgármester kijelentette, hogy a pártban betöltött szerepe megköveteli a semlegességet, és egyben a párt támogatását is megvonta tőle. Nyilván élvezettel figyeli, hogy Raymondnak egyedül kell kievickélnie a partra. Amikor pedig Horgan partot ér, Augie az elsők között fogadja majd, mondván, ő kezdettől tudta, hogy Raymond fog győzni.
Odabent alig van már szabad hely a padsorokban. Elöl a ravatalt virágok övezik – liliomok, fehér dáliák -, és még a nagy tömegben is mintha enyhe virágillat lengené be a levegőt. Megindulok előre, biccentek egyikmásik befolyásos személyiségnek, kezeket rázok. Nehézsúlyúak gyülekezete, csupa városi és megyei politikus. Eljött a bírók többsége, az ügyvédi kamara színe-java. Néhány balos és feminista csoport is képviselteti magát, akikkel Carolyn néha együtt mutatkozott. Az emberek illendően fojtott hangon beszélgetnek, az arcukra őszinte sokk és veszteség ül ki. Nekihátrálok a szintén a tömegben vegyülő Della Guardiának.
– Nico! – fogok kezet vele. Virágot tűzött a gomblyukába, a jelöltté válásakor vette fel ezt a szokást. A feleségem és a fiam után érdeklődik, de a választ nem várja meg, hanem tragikus józanság jelenik meg az arcán, és Carolyn haláláról kezd beszélni.
– Annyira… – A szavakat keresve köröz a kezével. Rájövök, hogy a sármos főügyészjelölt költői szólamot kíván zengeni, így gyorsan közbevágok.
– Csodás teremtés volt – mondom, és egy pillanatra meglepnek a hirtelen feltoluló érzelmek, amelyek döbbenetes erővel és sebességgel szakadtak fel belső rejtekükből.
– Csodás teremtés. Pontosan. Szépen mondtad – bólogat Nico, majd árnyék suhan át az arcán. Elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, eszébe jutott valami, amit az előnyére tud fordítani. – Gondolom, Raymond keményen ráfekszik az ügyre.
– Raymond Horgan minden ügyre keményen fekszik rá, tudod jól.
– Hohó! Mindig azt hittem rólad, hogy apolitikus vagy, Rusty. Most meg Raymond beszédíróitól veszed a mondataidat.
– Jobb, mintha a tiéidtől venném, Határidő. – Nico akkor kapta a becenevét, amikor mindketten a fellebbviteli osztályon dolgoztunk újonnan kinevezett helyettes ügyészként. Nico képtelen volt időre elkészíteni az összefoglalókat. John White, a régi helyettes főügyész Határidőkből Kicsúszó Guardiának hívta.
– Jaj, ne! – sápítozik. – Ugye nem haragudtatok meg rám, srácok, azokért, amiket mondtam? Mert én hiszek bennük. Hiszem, hogy a hatékony rendfenntartásnak fentről kell kiindulnia. Úgy igaz, ahogy mondom. Raymond elpuhult. Elfáradt. Nem elég tökös.
Tizenkét éve ismertem meg Nicót, az első helyettes ügyészként töltött munkanapomon, amikor közös irodát kaptunk. Tizenegy évvel később helyettes főügyész voltam, ő pedig a gyilkossági osztály vezetője, és kirúgtam. Akkor már nyíltan elkezdett áskálódni Raymond ellen. Volt egy abortuszt végző fekete orvos, aki ellen Nico emberölésért akart vádat emelni. Semmilyen jogi alapja nem volt rá, ám felkeltette számos érdekvédelmi csoport figyelmét, akiknek a támogatására hajtott. Nico megszellőztette a sajtónak a Raymonddal való nézeteltéréseit; lényegében kampánybeszédnek beillő záróbeszédeket tartott, ezekre ugyanis mindig rengeteg újságírót beengedtek. Raymond rám bízta az utolsó felvonást. Egy reggel lementem a K-Martba, és megvettem a legolcsóbb futócipőt, amit találtam. Letettem Nico asztalának a közepére, és mellékeltem hozzá egy üzenetet: „Ég veled. Sok sikert. Rusty.”
Tudtam, hogy a kampányolás testhezálló lesz neki. Jó kiállású fickó. Nico Della Guardia negyven körül lehet, átlagos termetű, kínosan ügyel az alakjára. Rengeteget foglalkozik a súlyával, nem eszik vörös húst, meg hasonlók, amióta csak ismerem. A bőre ugyan elég ramaty állapotban van, és a színösszeállítása is furcsa – vörös haj, olívazöld bőr, fakó szempár -, de olyan arccal lett megáldva, hogy a fogyatékosságai nem látszanak a kamera előtt, sőt még a tárgyalóterem végéből sem, ezért a legtöbben jóképűnek tartják. Az egyszer biztos, hogy adott is a megjelenésére. Még ha félhavi fizetésébe került, akkor is szabónál készíttette az öltönyét.
Nico legbámulatosabb tulajdonsága – a jóképűségén messze túlmenően – azonban mindig a beszélgetésünk során is tanúsított pofátlan, szókimondó őszintesége volt, amellyel egy temetés kellős közepén a programjából tartott kiselőadást az ellenfele főtanácsadójának. Tizenkét év után, melyből kettőt egy irodában töltöttünk, megtanultam, hogy Határidő bármikor képes előcsiholni az önmagába vetett túlzó és meggondolatlan hitet. Aznap reggel, amikor kilenc hónapja kirúgtam, kifelé menet sugárzó arccal elvonult az irodám előtt, és csak annyit mondott: visszatérek.
Megpróbálom kedvesen lerázni Nicót.
– Túl késő, Határidő. Már Raymond Horgannek ígértem a szavazatomat.
Lassan esik le neki a vicc, és még utána sem hajlandó témát váltani. Folytatjuk hát a jogi csűrés-csavarást, puhatolgatjuk egymás gyengeségeit. Nico bevallja, hogy a kampányának kezdenek elapadni a pénzügyi forrásai, ugyanakkor kijelenti, hogy az érsek hallgatólagos támogatásából „erkölcsi tőkét” kovácsol.
– Ez a mi erősségünk – mondja. – De tényleg. Ezzel szerzünk szavazatokat. Az emberek elfelejtették, miért akartak valaha Polgárjogi Raymondra szavazni. Már csak egy halvány emlékkép számukra. Egy paca. Én pedig határozott, tiszta üzenetet közvetítek. – Nicóból szokás szerint csak úgy árad az önbizalom, amikor magáról beszél. – Tudod, mitől tartottam? – kérdi. – Tudod, kit lett volna nehéz legyőznöm? – Fél méterrel közelebb hajol, és suttogásra fogja. – Téged.
Hangosan felnevetek, Nico azonban folytatja:
– Megkönnyebbültem. Igazat beszélek. Megkönnyebbültem, amikor Raymond bejelentette, hogy indul. Pedig már elképzeltem, ahogy Horgan nagy sajtókonferenciát tart, és közli, hogy szögre akasztja a gúnyáját, de megkérte a legjobb helyettesét, hogy lépjen az örökébe. A média zabálni fogja Rusty Sabichet. Politikailag semleges. Vérprofi ügyész. Megbízható. Érett. Olyan ember, akire mindenki számíthat. Aki feloszlatta az Éjjeli Szenteket. Kijátsszák ezeket a kártyákat, Raymond pedig megszerzi neked Bolcarro támogatását. Borzasztó nehéz dolgom lett volna veled.
– Nevetséges – mondom, és férfiasan úgy teszek, mintha az elmúlt évben nem játszottam volna le képzeletben magam is száz hasonló szituációt. – Te aztán megéred a pénzed, Határidő – csóválom a fejem. – Oszd meg és uralkodj. Egy pillanatra sem tartasz szünetet.
– Ide figyelj, öregem – feleli -, őszinte tisztelőd vagyok. Komolyan mondom. Részemről nincs harag. – Azzal megérinti az ingét a mellénye fölött. – Ez is egyike lesz azon kevés dolgoknak, amik nem fognak megváltozni, ha hivatalba lépek. Megtarthatod a helyettes főügyészi irodát.
Udvariasan megkérem, hogy ne kábítson.
– Sosem leszel főügyész – mondom neki -, és ha mégis, akkor Tommy Moltót kérnéd fel helyettesnek. Mindenki tudja, hogy te csakliztad el Tommyt.
Tommy Molto Nico legjobb barátja, egykori jobbkeze a gyilkossági osztályon. Molto három napja nem jelent meg a hivatalban. Nem telefonált, asztala üres. Az az általános vélekedés, hogy jövő héten, amikor már kicsit elült a Carolyn halála feletti téboly, Nico szervez egy újabb médiaattrakciót, ahol bejelenti, hogy Tommy csatlakozott a kampányához. Ezzel kiprovokál majd néhány szalagcímet. A HELYETTES FŐÜGYÉSZ CSALÓDOTT HORGANBEN, NICÓT TÁMOGATJA. Határidő nagyon ért az ilyesmihez. Raymond már attól idegbajt kap, ha csak meghallja Tommy nevét.
– Moltót? – kérdi most Nico. Ártatlan tekintete teljesen hiteltelen, de nem áll módomban válaszolni, a pulpituson álló tiszteletes ugyanis megkéri az egybegyűlt gyászolókat, hogy foglalják el helyüket. Inkább elköszönésképpen Della Guardiára mosolygok – jobban mondva, vicsorgok -, és előrenyomakodok a kápolnában, oda, ahová Raymonddal a hivatal képviseletében ülnünk kell. Közben visszafogottan biccentek az ismerősöknek, de nem hagy nyugodni Nico erőszakos, heves magabiztossága. Olyan, mintha a tűző napról vonulnék árnyékba: bizsereg a bőröm, és alig lehet hozzáérni. Hirtelen, pont amikor először pillantom meg teljes egészében az ónszínű koporsót, belém hasít, hogy Nico Della Guardia akár győzhet is. A jóslat forrása egy apró hang valahol a lelkem legmélyén, éppen csak annyira hangos – mint valami szűkölő lelkiismeret -, hogy a tudtomra adja, amit nem akarok hallani. Nico méltatlan, alkalmatlan, satnya lelkű, s valami mégis a győzelem felé hajtja. Ezen a helyen, a holtak birodalmában nem tudom nem észrevenni energiájának fizikai vonzerejét, amivel még nagyon sokra viheti.
Az alkalom nyilvános jellegéhez illően két sorban összecsukható székeket helyeztek el Carolyn koporsója mellett. A legtöbbet azok a tisztviselők foglalják el, akikre számítana az ember; az egyetlen ismeretlen arc egy nagykamasz srác, aki a polgármester mellett foglal helyet a ravatal lábánál. A fiatalember kócos szőke haját ügyetlen kezek vágták le, nyakkendője pedig túl szorosra volt kötve, ezért műselyem inggallérja felfelé kunkorodott. Unokatestvér lehet, tippelem, talán a testvérének a fia, de az biztos – és meglepő -, hogy rokon. Úgy tudtam, hogy Carolyn családja keleten lakik, ott, ahol annak idején maga mögött hagyta őket. A srác mellett az első sorban sokkal többen képviseltetik magukat a polgármester emberei közül, mint kellene, nekem már nem marad hely. Ahogy Horgan mögé sorolok, Raymond hátrahajol. Nyilván látta, hogy Della Guardiával beszélgetek.
– Mi mondandója volt Határidőnek?
– Semmi. Csak fosta a szót. Fogy a pénze.
– Kinek nem? – kérdi Raymond.
A polgármesterrel való találkozás felől érdeklődöm, mire Horgan a szemét forgatja.
– Tanácsot akart adni, bizalmasan, négyszemközt, mert nem szeretné, ha úgy tűnne, hogy állást foglal. Szerinte nagyban növelné az esélyeimet, ha még a választás napja előtt letartóztatnánk Carolyn gyilkosát. Mekkora paraszt! Ráadásul véresen komolyan mondta, így faképnél sem tudtam hagyni. Halálosan élvezhette. – Raymond rámutat. – Nézd csak meg. A nagy gyászhuszár.
Raymond, mint mindig, amikor szóba kerül Bolcarro, kijön a sodrából. Körülnézek, nem hallott-e meg valaki. A polgármester mellett ülő fiatalemberre bökök az állammal.
– Ki az a srác? – kérdem.
Nem igazán értem Horgan válaszát, ezért közelebb hajolok. Raymond közvetlenül a fülembe súgja:
– A fia – ismétli el.
Kiegyenesedem.
– Az apjával nőtt fel New Jerseyben – magyarázza Raymond -, aztán ide jött továbbtanulni. Az egyetemre jár.
A meglepetéstől jóformán hátratántorodom. Motyogok valamit Raymondnak, és a székemhez botorkálok a sor végén, két méretes, talapzatra helyezett virágköltemény közé. Egy pillanatig biztosra veszem, hogy túl vagyok a kába döbbeneten, ám ebben a percben váratlanul, súlyosan felzendül mögöttem az orgona, s ahogy a tiszteletes megkezdi beszédét, ámulatom még jobban elmélyül, hullámokat vet, és valódi, sajgó bánattal itatódik át. Nem tudtam. Fel nem foghatom, s ettől remegni kezdek. Nem létezik, hogy ilyesmit eltitkolhatott. Azt már régóta gyanítottam, hogy házas volt, de gyerekről soha nem tett említést, főleg nem olyanról, aki a közelben él. Legszívesebben azonnal távoznék, kimenekülnék ebből a sötét színházból a kijózanító, vakító fénybe. Erőt veszek magamon, és néhány perc múlva visszatérek a jelenbe.
Raymond időközben fellépett a pódiumra; nem konferálták fel hivatalosan. Néhányan – Hiller tiszteletes, Rita Worth a Női Ügyvédi Kamarától – már szóltak néhány szót, most viszont fennkölt, emelkedett hangulat telepszik a kápolnára, elektromossággal telítődik a levegő, amely felráz tépelődésemből. A több száz fős tömeg egészen elcsendesedik. Raymond Horgan messze nem tökéletes politikus, de otthonosan mozog a nyilvánosság előtt, született szónok, nagyon erős jelenléttel. A kopaszodó, pocakot növesztő, elegáns kék öltönyben feszítő férfi úgy sugározza fájdalmát és erejét, akár egy világítótorony.
Beszédében sztorikat mesél. Felidézi, hogyan vette fel Carolynt néhány makacs ügyész tiltakozása ellenére, akik a pártfogókat szociális munkásoknak tekintették. Magasztalja keménységét, rendíthetetlenségét. Visszaemlékszik olyan ügyekre, amiket megnyert, olyan bírókra, akikkel szembeszállt, olyan elavult szabályokra, melyeket örömmel szegett meg. Raymond szájából ezek a történetek megindítóan szellemesek, szelíd melankóliával állítanak emléket Carolyn és elvesztett bátorsága előtt. Raymondnak tényleg nincsen párja hasonló szituációkban, amikor egyszerűen csak a gondolatairól, érzéseiről mesél másoknak. Én azonban hiába várok gyors megváltásra a korábbi zavarodottságból. Feltolul bennem a fájdalom, a sokk, Raymond húsba vágó szavai, mély, kimondhatatlan gyászom, feszegetik a toleranciám határait meg a kétségbeesetten megőrizni vágyott önuralmamat. Alkudozom magammal. Nem megyek el a temetésre. Dolgoznom kell, és úgyis lesznek ott mások a hivatalból. A titkárnők és irodisták, meg a vénkisasszonyok, akik állandóan kritizálták Carolyn külsejét, most mind az első padsorokban itatják az egereket, és a sírhant mellé fognak nyomakodni, hogy onnan sirassák az élet örökös vigasztalanságát. Hagyom, hogy ők legyenek tanúi Carolyn sírba szállásának.
Raymond befejezi a megemlékezést. Lenyűgözően széles skálán mozgó előadását látva sokan, akik úgy gondolják, hogy minden irányból szorongatják, mocorogni kezdenek, amikor öles léptekkel a helyéhez vonul. A tiszteletes a temetés további menetét ismerteti, de elengedem a fülem mellett. Döntöttem: visszamegyek az irodába. Raymond kívánsága szerint tovább keresem Carolyn gyilkosát. Senki nem fog megsértődni – legkevésbé Carolyn. Én már leróttam előtte a tiszteletemet. Túlságosan is, mondaná ő. Túl sokszor. Ő is tudja, én is tudom, hogy már meggyászoltam Carolyn Polhemust.
2
Az irodában olyan a hangulat, mintha súlyos csapás ért volna bennünket, mintha minden kizökkent volna a rendes kerékvágásból. A szobákban egy lélek sincs, míg a telefonok fárasztóan, ámde fáradhatatlanul csörögnek. Két titkárnő – egyedül ők maradtak bent – fel-alá rohangál a folyosókon, várakoztatásra kapcsolva a telefonálókat.
A Kindle Megyei Főügyészi Hivatal még a legjobb esetben is lehangoló hely. Általában két helyettes dolgozik egy irodában, Dickenshez méltóan sanyarú körülmények között. A városházát 1897-ben építették a gyárak és a középiskolák egyre nagyobb népszerűségnek örvendő intézményesített stílusában. A tömör vörös téglás tömböt egy-két dór oszloppal díszítették, mintegy tájékoztatólag, hogy közhivatalról van szó. Bent mindenütt szellőztetőablakokat látni, az ajtók és a komor szárnyas ablakok felett egyaránt. A falakat a kórházak mohazöldjére festették. A legrosszabb pedig a világítás, sárgásan csöpög, mint a régi sellak. Hát itt dolgozunk, itt próbál kétszáz zaklatott ember az egymilliós lakosságú város, valamint a környező megye – és plusz kétmillió fő – összes bűnügyében eljárni. Nyáron trópusi hőségben gürcölünk, a kiszolgált ventilátorok zörgése elnyomja a folyamatos telefoncsörgést. Télen a radiátorok sziszegnek és kattognak, és nappal sem múlik el nyomtalanul a sötétség. Igazságszolgáltatás a Közép-Nyugaton. Lipranzer az irodámban vár, az ajtó mögött ül, mint valami westernből szalajtott rosszfiú.
– Na, mindenki kipurcant? – kérdezi.
Megjegyzést teszek az érzelgősségére, majd ledobom egy székre a kabátom.
– Mellesleg hol voltál? Minden, legalább ötéves szolgálattal rendelkező zsaru eljött.
– Nem járok temetésekre – közli Lipranzer szárazon. Úgy vélem, kell lennie valami jelentősége annak, hogy egy gyilkossági nyomozó ki nem állhatja a temetéseket, de nem ugrik össze rögtön a fejemben a kép, ezért inkább elhessegetem a gondolatot. Munkahelyi ártalom; a mögöttes jelentések világának megannyi jele kerüli el a figyelmem nap mint nap: bukkanók a felszínen, árnyékok, cikázó teremtmények.
Visszatérek a jelenbe. Az asztalomon két dolgot látok: egy körlevelet MacDougalltől, az adminisztrációs főosztályvezető-helyettestől, meg egy borítékot Lipranzertől. Mac üzenetében csupán annyi áll: „Hol van Tommy Molto?” Eszembe jut, hogy a politikai áskálódásra gyanakodva elmulasztjuk a nyilvánvaló megtételét: valakinek végig kellene hívnia a kórházakat, és meg kellene néznie Tommy lakását. Úgyis van már egy halott helyettes ügyészünk. Ami megmagyarázza Lipranzer borítékját, rajta a rendőrségi labor címkéjével: TETTES: ISMERETLEN. ÁLDOZAT: C. POLHEMUS.
– Tudtad, hogy az elhunyt örököst hagyott maga után? – kérdem, miközben a papírvágó kést keresem.
– Nem mondod – füttyent Lip.
– Fiatal gyerek. Tizennyolc-húsz év körüli. Részt vett a temetésen.
– Nem mondod – ismétli Lip, és a cigarettáját méregeti. – Azt gondolná az ember, hogy a temetéseken legalább meglepetések nem érik.
– Egyikünk beszélhetne vele. Egyetemista.
– Szerezd meg a címét, és meglátogatom. „Amit csak Horganék kérnek.” Morano ma reggel megint ezzel a baromsággal etetett. – Morano, a rendőrfőnök Bolcarro szövetségese. – Alig várja, hogy Raymond seggre essen.
– Nem csak ő, Nico is. Összefutottam Határidővel. – Elmesélem Lipnek. – Nico nagyon el van telve magával. Egy percig még velem is elhitette, milyen remek ember.
– Jobban fog teljesíteni, mint mondják. Utólag majd bánhatod, hogy nem indultál ellene.
Elhúzom a szám: ki tudja? Lip ennyiből is érti.
A tizenöt éves egyetemi találkozón a kezembe nyomtak egy kérdőívet, rengeteg olyan személyes kérdéssel, amire nehéz volt válaszolnom. Melyik amerikai kortársadra nézel fel a legjobban? Melyik a legfontosabb személyes tárgyad? Nevezd meg a legjobb barátod, és írj róla néhány sort. Ez utóbbin egy darabig törtem a fejem, de aztán leírtam Lipranzer nevét. „A legjobb barátom egy zsaru: százhetven centi magas, ötvenöt kiló, miután degeszre ette magát, kacsafarokfrizurás, és a felszín alatt ott lapul benne az a fajta pitiáner rosszindulat, amit az utcasarkon lézengő semmirekellő kölykökön látni. Napi két csomag Camelt szív el. Nem tudom, mi bennünk a közös, de nagyra tartom. Nagyon jó abban, amit csinál.”
Először hét-nyolc éve akadtam össze Lippel, amikor kezdőként a testi sértésekkel foglalkozó osztályra kerültem, ő pedig munkába lépett a gyilkosságiaknál. Azóta vagy egy tucat ügyön dolgoztunk együtt, de még most sem ismerem ki teljesen, sőt néha veszélyesnek tartom. Az apja az egyik West End-i rendőrőrs ügyeletes tisztje volt, és Lip az örege halála után otthagyta a főiskolát, hogy átvegye az őt amolyan testületi elsőszülöttség jogán megillető helyet. Azóta közvetlenül a főügyész hivatalába osztották be, úgynevezett különleges hatáskörrel. Papíron rendőrségi összekötőként kellett koordinálnia a hivatal kiemelt érdeklődésére számot tartó gyilkossági nyomozásokban. A gyakorlatban olyan magányosan ügyködik, mint egy hullócsillag. Bizonyos Schmidt századosnak jelent, akit semmi más nem érdekel, csak hogy a költségvetési év végén fel tudjon mutatni tizenhat megoldott gyilkossági ügyet. Lip ideje java részét egyedül, kocsmákban és rakpartokon tengeti, feleseket hajt le azokkal, akiktől biztos tippeket remél: suhancokkal, riporterekkel, melegekkel, szövetségiekkel, lényegében bárkivel, aki naprakész információkkal tud szolgálni a nagymenő bűnözők világáról. Lipranzer az alvilág kutatója. Egy idő után rájöttem, hogy az információk bizarr súlya tehet csipás szemű, mogorva pillantásáról.
Még mindig a kezemben szorongatom a borítékot.
– Szóval, mid van nekem? – kérdezem.
– Patológiai jelentés. A harmadik példány. Egy rakás fénykép egy pucér halott nőről. – A harmadik példány a helyszínre érkező rendőrök jelentésének ügyészhez eljuttatott másolata, a harmadik indigós példány a sorban. Személyesen beszéltem a szóban forgó rendőrökkel. Ugrok a törvényszéki kórboncnok, dr. Kumagai jelentésére. A fura kinézetű kis japán mintha egy negyvenes évekbeli propagandafilmből lépett volna ki. Mindenki csak Pusztítónak hívja a hírhedten szakbarbár fickót. Nincs olyan ügyész, aki ne vetne titokban keresztet, ha a tanúk padjára kell szólítania.
– És mik a hírek? Férfitól származó váladék minden testnyílásban?
– Csak az első számúban. A hölgy halálának oka koponyatörés és a következtében fellépő koponyaűri vérzés. A fényképek alapján azt is lehetne hinni, hogy megfojtották, de Pusztító szerint levegő volt a tüdejében. Lényeg, hogy a pasas valszeg leütötte valamivel. Pusztítónak gőze sincs, mivel. Nehéz tárggyal, annyit mondott. És jó erősen.
– Gondolom, tűvé tettük a lakást a gyilkos fegyverért.
– Felforgattuk.
– Nem tűnt el valami szembeötlő? Gyertyatartók, könyvtámaszok?
– Semmi. Három különböző csapatot is beküldtem.
– Egyszóval – mondom – az emberünk eleve azzal a szándékkal érkezett, hogy ütni fog.
– Lehet. Vagy magával vitte a tárgyat. Nem vennék rá mérget, hogy a pasas felkészülten ment oda. Úgy néz ki, csak el akarta hallgattatni a nőt, és nem vette észre, hogy hidegre tette. Ha engem kérdezel… Majd nézd meg a képeken… úgy kötözte meg, hogy a lába közé hatoljon, és a saját súlyával szorítsa ki belőle a szuszt. Mármint, hogy csúszócsomót alkalmazott – fogalmazta át. – Halálra akarta dugni.
– Tündéri – mondom.
– Igazi jótét lélek – bólint Lip. – Gáncs nélküli lovag volt a pali. – Elhallgatunk egy pillanatra, aztán folytatja. – Nincsenek külsérelmi nyomok sem a karján, sem a kezén. – Ez azt jelenti, hogy Carolynt dulakodás nélkül kötözte meg. – A zúzódás jobboldalt, hátul van a fején. Az ürge minden bizonnyal hátulról ütötte le, és utána kötözte meg. Csak éppen fura, hogy rögtön az elején lecsapta. Az ilyen perverz alakok szeretik, ha az áldozat tudja, mit művelnek vele.
Vállat vonok. Én ebben nem lennék olyan biztos.
A fényképeket húzom elő először a borítékból. Éles, színes fotók. Carolyn a vízparton élt egy loftlakásokká átalakított régi raktárépületben. Kínai paravánokkal és nehéz szőnyegekkel választotta le a teret. Ízlése modernbe hajlott, de finom eleganciával adott hozzá klasszikus és antik elemeket. A konyha melletti, nappalinak használt részen ölték meg. A köteg tetején lévő felvétel felülnézetből ábrázolja a szobát. A dohányzóasztal vastag, zöld peremű üveglapja leborult a rézlábakról; egy ülőgarnitúrához tartozó fotel fejjel lefelé hever. Összességében ezzel együtt egyetértek Lippel, messze nincs annyi jele dulakodásnak, mint sok más esetben, különösen, ha figyelmen kívül hagyjuk a flokati szőnyeg szálaiba beleivódott, hatalmas bárányfelhőre emlékeztető vérfoltot. Felpillantok. Úgy érzem, még nem állok készen a holttestről készült fotókra.
– Mit mondott még Pusztító? – kérdem.
– A pasas vaktölténnyel lövöldözött.
– Vaktölténnyel?
– Bizony. Ez tetszeni fog. – Lipranzer a legjobb tudása szerint elismétli Kumagai ondóminta-elemzését. Kevés szivárgott belőle a szeméremajkakig, Carolyn tehát nem lehetett sokáig talpon a közösülés után. Ez is arra utal, hogy az erőszak és a halál időpontja körülbelül egybeesik. Április 1-jén nem sokkal hét óra után távozott az irodából. Kumagai nagyjából kilencre teszi a halál beálltát.
– Tizenkét órával a holttest megtalálása előttre – mondja Lip. – Pusztító szerint normál esetben ennyi átfutással még látnia kellett volna a mikroszkóp alatt a hüvelyben és a méhben úszkáló kis fickókat. Ehhez képest az összes mag döglött volt. Semmi nem ment sehová. Pusztító aszongya, hogy a pasas meddő. Hogy a mumpsz okozhat ilyesmit.
– Tehát egy erőszaktevőt keresünk, akinek nincsenek gyerekei, és mumpszos volt?
Lipranzer vállat von.
– Pusztító megígérte, hogy átküldi a spermamintákat a törvényszéki vegyészeknek. Talán kap tőlük néhány új ötletet. – Felmordulok, ha arra gondolok, hogy Pusztító a vegyészet magasabb régióiban tapicskol.
– Miért nem lehet egy tisztességes igazságügyi orvosszakértőnk? – kérdem.
– Itt van neked Pusztító – feleli ártatlanul Lip.
Horkantok egyet, majd belelapozok Kumagai jelentésébe.
– Váladékképzés történt? – Az egyéneket nemcsak a vércsoportjuk, hanem a testnedveikbe kiválasztott, jellegzetes közvetítőanyagok alapján is meg lehet különböztetni.
Lip elveszi tőlem a jelentést.
– Aha.
– Vércsoport?
– A.
– Nahát – mondom. – Mint az enyém.
– Nekem is eszembe jutott – feleli Lip -, csakhogy van gyereked.
Megint megállapítom, milyen érző lélek. Arra sem veszi a fáradságot, hogy válaszoljon, inkább rágyújt egy újabb cigarettára, és a fejét rázza.
– Egyelőre nem vágom – dörmögi. – Az egész rohadt ügy hibádzik. Valamit nem veszünk észre.
Elölről kezdjük hát a nyomozók kedvenc társasjátékát, a ki kicsodát. Lipranzer első számú gyanúja kezdettől az, hogy Carolynt olyasvalaki ölte meg, akit ő ítéltetett el. Minden ügyész legrosszabb rémálma egy neki köszönhetően rács mögé került, bosszút forraló bűnöző. Nem sokkal azután, hogy áthelyeztek az esküdtszéki részlegre, egy Pancho Mercado nevű fiatalkorú – ahogy később a lapokban szerepelt – zokon vette a záróbeszédemet, melyben megkérdőjeleztem, hogy milyen férfi az, aki abból él, hogy hetvenhét éves öregembereket üt le pisztollyal. A százkilencven centis és százhúsz kilónál is többet nyomó Pancho átvetődött a vádlottak padján, és döngő léptekkel addig kergetett a bíróság épületében, amíg a főügyészi hivatal menzáján a tolószékes MacDougall meg nem állította. Az eset a Tribune harmadik oldalára került az alábbi groteszk szalagcímmel: A PÁNIKBA ESETT ÜGYÉSZ ÉLETÉT MEGMENTETTE EGY NYOMORÉK. Vagy valami hasonló. A nejem, Barbara az első híres ügyemként szereti emlegetni.
Carolynnak Panchónál furcsább alakokkal is volt dolga. Évekig ő vezette a hivatal nemi erőszakos ügyek osztályát. Ebből nagyjából le is lehet szűrni, milyen ügyekben járt el, bár igazából az összes szexuális bűntény hozzá tartozott, beleértve a molesztálást is. Emlékszem, az egyik ügyében elfajult egy csak férfiakból álló édes hármas, és az állam koronatanújának az este végére felnyomtak egy villanykörtét a seggébe. Lipranzernek az a hipotézise, hogy az egyik erőszaktevő vett elégtételt Carolynon, amiért börtönbe küldte.
Így tehát megbeszéljük, hogy átnézzük Carolyn iratanyagát, hátha találunk valakit, aki ellen büntetőeljárást folytatott – vagy nyomozott – egy, a három nappal korábbihoz hasonló bűncselekményben. Megígérem, hogy átnézem a nyilvántartást Carolyn irodájában. Ezenkívül az állami nyomozóügynökségek számítógépes adatbázist tartanak fenn a szexuális bűnelkövetőkről, Lip pedig megnézi, nincs-e valami találat Carolyn nevével vagy a köteles mutatvánnyal.
– Milyen nyomokon indulhatunk el?
Lipranzer elkezdi kipipálni a listát. A gyilkosság másnapján az összes szomszédot felkeresték, de valószínűleg kutyafuttában kérdezték ki őket, ezért Lip még egyszer körbeküldi a gyilkossági nyomozókat a háztömbön. Ezúttal viszont este kerítenek rá sort, hogy azokkal a szomszédokkal is beszéljenek, akik a gyilkosság idején otthon tartózkodtak.
– Egy hölgy látott egy esőkabátos fickót a lépcsőn – néz Lip a jegyzetfüzetébe. – Mrs. Krapotnik. Azt állítja, ismerős volt, de nem hiszi, hogy a házban lakna.
– Először a helyszínelők vették kezelésbe a lakást, ugye? – kérdezem. – Felőlük mikor hallunk? – A helyszínelőkre hárul a holttest leporszívózásának és a tetthely csipesszel való végigjárásának groteszk feladata, hogy aztán mikroszkopikus vizsgálat alá vegyék a talált nyomokat. Nemegyszer be tudják azonosítani a hajszálakat és a tettes ruházatát.
– Elvileg egy hét vagy talán tíz nap – mondja Lip. – Megpróbálnak kideríteni valamit a kötélről. Egyelőre csak annyi érdekeset mondtak, hogy egy csomó szöszt rögzítettek a padlóról. Itt-ott hajszálakat is találtak, de messze nem annyit, amennyi küzdelemre utalna.
– Mi van az ujjlenyomatokkal? – faggatom.
– Vettek minden felületről.
– Az üvegasztalról is? – mutatom Lipnek a képet.
– Ja.
– Latenset találtak?
– Találtak.
– Jelentés?
– Még csak előzetes.
– Kinek az ujjlenyomata?
– Carolyn Polhemusé.
– Szuper.
– Még ne dőlj a kardodba – mondja Lip. Kiveszi a kezemből a fényképet, és rámutat. – Látod a bárt a pohárral? – Magas, érintetlen üvegpohár áll rajta. – Három latens lenyomat három ujjról. És egyik sem az áldozaté.
– Van már ötletünk, hogy kié?
– Nincs. A nyomrögzítők három hét múlvára ígérik. El vannak havazva.
A rendőrség azonosítási osztálya nyilvántartást vezet mindenkiről, akiről valaha ujjlenyomatot vettek, úgynevezett összehasonlítási pontok, az ujjbegyek barázdái és vájatai alapján osztályozva, amelyekhez számértékeket rendelnek. Régen csak abban az esetben tudtak azonosítani ismeretlen ujjlenyomatokat, ha az alany mind a tíz ujjáról hátrahagyott latens nyomokat, mert akkor az osztályon dolgozók kikereshették a meglévő katalógusból. Ma, a számítógépek korában gépek végzik a keresést. Lézeres módszerrel leolvassák a lenyomatot, és összevetik a memóriában lévőkkel. A folyamat mindössze néhány percet vesz igénybe, ám az osztály a szűkös költségvetés miatt nem szerezte még be az összes berendezést, és a hiányzókat az állami rendőrségtől kell kölcsönkérniük a kiemelt ügyekhez.
– Megsürgettem őket – folytatja Lip -, erre elkezdtek Zilogokról meg feltöltésről hadoválni. Ha felhívná őket valaki a főügyészi hivatalból, az biztos sokat nyomna a latba. Mondd meg nekik, hogy az egész megyére terjesszék ki az összehasonlítást. Az összes surmóra a rendszerben. Mindenkire.
Felvésem magamnak.
– A telefonos listákra is szükségünk lesz – teszi hozzá Lipranzer, és a jegyzettömbre bök. Bár nem sokan tudnak róla, a telefontársaság számítógépes nyilvántartásba veszi a telefonközpontokon átfutó összes helyi hívást – ezt hívják részletes híváslistáknak. Írni kezdem a duces tecum idézést, a kérdéses dokumentumokat kérvényezendő. – És kérd el tőlük azoknak a híváslistáját is, akikhez Carolyn az elmúlt hat hónapban telefonált.
– Tépni fogják a hajukat. Legalább kétszáz telefonszámról beszélsz.
– Akkor legyenek azok, akiket háromszor felhívott. Majd küldök nekik listát, de addig is nyújtsd be az indítványt, hogy ne kelljen utánad rohangásznom újabb idézésekért.
Bólintok. Gondolkozom.
– Ha hat hónapra visszamegyünk – mondom -, valószínűleg fel fog bukkanni ez a szám is. – Azzal az asztalomon lévő telefonra mutatok.
Lipranzer a szemembe néz, és azt feleli:
– Tudom.
Szóval akkor tudja, gondolom. Emésztem egy percig, próbálok olvasni a gondolataiban. Az emberek biztos találgatnak. Pletykálnak. Arról nem beszélve, hogy Lip olyasmit is észrevesz, amit senki más nem. Nem hinném, hogy helyeselné a dolgot. Agglegény, de nem csélcsap. Van egy nálánál jó tíz évvel idősebb lengyel nő, özvegyasszony felnőtt gyerekkel, hetente két-három alkalommal főz neki vacsorát, és lefekszik vele. Lipranzer a telefonban anyusnak hívja.
– Tudod – szólalok meg -, ha már így szóba került, Carolyn mindig zárta az ajtaját és az ablakait. – Elismerésre méltó nyugalommal ejtem ki e szavakat. – Tényleg mindig. Kicsit könnyelmű volt ugyan, de felnőtt nő. Tudta, hogy a városban él.
Lipranzer egyre szúrósabb szemmel néz rám, tekintetébe fémes csillogás költözik. Nem kerülte el a figyelmét annak jelentősége, amit mondok, sem az, hogy húztam az időt.
– Akkor mire tippelsz? – kérdi végül. – Valaki körbement a lakásban, és kinyitogatta az ablakokat?
– Nincs kizárva.
– Hogy betörésnek álcázza? Tehát Carolyn beengedte az illetőt?
– Logikusnak tűnik, nem? Te mondtad, hogy van egy pohár a bárpulton. A lány szórakozott. Én még nem venném készpénznek, hogy egy feltételes szabadlábon lévő őrült a rosszfiú.
Lip a cigarettájára bámul. Az ajtóból látom, hogy visszajött Eugenia, a titkárnőm. A folyosó hangokkal telik meg, amint az emberek megérkeznek a temetőből. Sokak kényszeredett nevetésében a felgyülemlett feszültség tör ki.
– Nem feltétlenül – mondja végül. – Carolyn Polhemus más eset. Szeszélyes nőszemély. – Megint a vesémbe pillant.
– Úgy érted, hogy szerinted ajtót nyitna valakinek, akit börtönbe küldött?
– Szerintem Carolynnál nem lehet tudni. Tegyük fel, hogy összefutott az egyik ilyen alakkal a bárban. Vagy felhívta egy fickó azzal, hogy ütközzenek. Azt mondod, nincs az az isten, hogy igent mondjon? Carolynról beszélünk.
Látom már, hová akar kilyukadni. Az ügyésznő, a perverzek esküdt ellensége megdugja a vádlottat, és kiéli tiltott fantáziáit. Lip jól megragadta a lényeget. Carolyn Polhemus egyáltalán nem bánta volna, ha egy fickónak éveken át ő járt volna az eszében. Valamiért mégis hányingerem támad.
– Nem igazán kedvelted őt, igaz, Lip?
– Nem igazán. – Egymásra nézünk. Aztán Lipranzer odahajol hozzám, és a térdemre csap. – Egyvalamit legalább tudunk. Pocsék ízlése volt a férfiak terén.
Ez a végszava. A széldzsekijébe mélyeszti a Camelt, és távozik. Kiszólok Eugeniának, hogy ne kapcsoljon egy darabig senkit. Most, hogy egyedül maradok, végre készen állok szemügyre venni a fényképeket. Miközben elkezdem átnyálazni őket, egy pillanatig elsősorban saját magamra figyelek. Vajon hogyan fogom bírni? Profihoz illő nyugalmat erőltetek magamra.
Ami persze kezd szertefoszlani. Mintha hajszálrepedések futnának végig egy ütés nyomán az üvegfelületen. Első az izgatottság, ami lassan, vonakodva fészkeli be magát, de jut belőle bőven. A legfelső fényképeken az asztal nehéz, leborult üveglapja laboratóriumi lemezhez hasonlatosan nehezedik Carolyn vállára. Nemsokára azonban eltűnik róla, és meglátom Carolyn káprázatosan ruganyos testét, mégpedig első pillantásra hajlékony és sportos pózban, holott bizonyára hatalmas kínokat kellett kiállnia. Lába formás és kecses, melle nagy és feszes. Még halálában is erotikus a kisugárzása. Lassan viszont ráébredek, hogy a válaszreakciómat más élmények is befolyásolhatják, a látvány ugyanis borzalmas. Arca és nyaka csupa kék-zöld, szederjes folt. Bokája gúzsba kötve, a kötél a térdét, derekát, csuklóját érintve a nyakára hurkolódik, ronda horzsolásnyomot hagyva. Teste fájdalmas ívbe feszül, arca kísérteties; szeme a fojtogatás nyomán elkerekedik és kidülled, akárcsak a pajzsmirigy-túlműködésben szenvedőké, száját néma sikolyra tátja. Nézem, tanulmányozom. Tekintete pontosan olyan űzött, hitetlenkedő és kétségbeesett, mint ami annyira megrémiszt, amikor veszem a bátorságot, és belenézek a stégen haldokló, partra vetett halak fekete szemébe. Ugyanolyan áhítattal, megrendüléssel és értetlenséggel állok ez előtt is. És a legrosszabb még hátravan. Miután lekerül a porréteg a lelkemből kiemelt kincsesládikáról, sem a szégyen, de még a félelem sem szabhat gátat annak a buboréknak, ami túl könnyed ahhoz, hogy ne vegyem észre, elégedettséget jelez, és hiába rovom meg magamat alantas természetemért, nem tudok ellenállni neki. Carolyn Polhemus, a kellem és az állhatatosság oszlopa itt hever velem egy vonalban, és olyan a tekintete, mint még soha. Most látom csak. Azt akarja, hogy sajnáljam. A segítségemre van szüksége.
