„Mindenek fölött / Légy hű magadhoz: így, mint napra éj, / Következik, hogy ál máshoz se léssz.” 1564. április 23-án született és 1616. április 23-án hunyt el William Shakespeare, az újkor legnagyobb drámaírója, aki a XVIII. század végén vált a magyar irodalmi köztudat részévé.
WILLIAM SHAKESPEARE: HAMLET
(részlet)
Hamlet:
Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
(Fordította: Arany János)
Április 23. különlegesen fontos dátum a világirodalmat tekintve, ezen a napon ünnepeljük William Shakespeare-t és Miguel de Cervantest, és a könyv és a szerzői jogok napját. 1995-ben az UNESCO katalán javaslatra a Könyv Napjává nyilvánította április 23-át, azzal a kiegészítéssel, hogy az egyben a Szerzői Jogok Napja is, különös tekintettel az internet és az online-adatbankok gyors elterjedésére. A nap kiválasztásában közrejátszott, hogy 1616. április 23-án Shakespeare és Cervantes egyszerre lettek halhatatlanokká.
Volt idő, amikor folyamatosan azt hangoztatták az irodalmárok, hogy alig tudunk valamit Shakespeare életéről – igaz, ami igaz, ma sem tudunk túl sokat -; ennek a tudatlanságnak a következménye lehet az is, hogy elterjedt az a hír, miszerint Bacon írta Shakespeare műveit. Szerzőségéről sok vita folyik ma is, valamely arisztokratát vélve az igazi alkotónak. Szerb Antal szerint ennek „alapja az a konok sznobizmus, amely nem hajlandó feltételezni, hogy a világirodalom legnagyobb drámáit grófnál alacsonyabb rangú ember is szerezhette. Pedig Homérosz sem volt gróf, s még Goethe sem vitte annyira.”
Shakespeare legismertebb alakjai őstípusok: a habozó Hamlet, az élvhajhász Falstaff, a féltékeny Othello, a hatalomvágyó Macbeth, a naiv Lear, a képmutató III. Richárd, a vitéz V. Henrik, a bölcs Prospero. Világa a végtelenre nyílik, szabályokat nem ismer, hatása egyetemes a mai európai kultúrára. Darabjait „nézni és olvasni kell, mert nélkülük sokkal szegényebb lenne a világunk” – írja Hegedűs Géza.
Négyszázötvenkét éve, 1564. április 23-án született Stratford-on-Avonban és négyszáz éve, 1616. április 23-án hunyt el William Shakespeare, az újkor legnagyobb drámaírója. (A ma használatos Gergely-naptár szerint, amire az ő életében tértek át Angliában, halála napja május 3-ára esik.) Apja hol kesztyűkészítő, hol kereskedő, Stratford tekintélyes polgáraként néhány évig polgármester is volt. Anyja, Mary Arden nemesi család lánya, kisebb földbirtokot örökölt. Nem tudjuk, a költő mit tanult, hogyan élt gyerekkorában, valamennyit biztos tudott latinul, akkor minden iskola e nyelvre épült. 18 évesen megnősült, arája, Anne Hathaway nyolc évvel idősebb volt nála. A dolog sürgős lehetett, mert néhány héten belül lányuk született. Még két gyermekük lett, de, hogy miből éltek, megint nem tudjuk.
1589-ben bukkant fel Londonban, a színi előadások alatt a nézők hintóit és lovait őrizte. Következő státusa „contaminator” volt, ez dramaturgiai munkát jelentett, a benyújtott drámákból előadható anyagot szerkesztett. Ezután statisztált, majd kisebb szerepeket játszott, végül írta őket. Az 1590-es évektől az 1610-es évek elejéig színész, rendező, színigazgató volt, de elsősorban drámaíró. Közben szonettjei kéziratban terjedtek az irodalmat kedvelő szerelmesek között – bár csak 1609-ben adták ki őket. Azt sem tudjuk, valójában hány drámát írt, a kánonban szereplő 37 darab közül jó néhány vagy nem az ő alkotása, vagy csak végső formába öntötte mások műveit.
Bár témáit nem ő találta ki, az innen-onnan összegyűjtött alakok és történetek Shakespeare tolla alatt egységes és eredeti művé állnak össze. Ókori tárgyú darabjai Plutarkhoszra épülnek, vígjátékai olasz novellákból és nemzetközi vándor-anekdotákból állnak össze. Az angol reneszánsz dráma első szerzője Thomas Kyd volt, tőle is, de főleg Christopher Marlowe-tól tanult sokat. Shakespeare 1611-13 körül hazatért Stratfordba, ahol földet is vásárolt, ekkor már felesége és fia nem éltek, két lánya családot alapított. A szülői házban élt 1616-ig, április 23-án, 52-dik születésnapján halt meg.
Shakespeare Magyarországon
Nevét a felvilágosodás írói: Bessenyei György, Batsányi János, Kármán József és Csokonai Vitéz Mihály említik először, s a pesti egyetem tanára, Szerdahelyi György latin nyelvű poétikájában. Az első fordító, Aranka György a II. Richárd részleteit ültette át magyarra 1785-ben. Kazinczy Ferenc 1790-ben adta ki Hamletjét, Schröder német szövege nyomán, ez a nyelvújítás és a hazai színjátszás jelentős eseménye volt, de íróink nem látták Shakespeare-t a maga nagyságában, Bessenyei például Voltaire nyomán elismerte zsenijét, de „elrémítő és borzalmas drámáit” „csodálatos monstrumoknak” látta, tele képtelenségekkel. Csokonai a Pofók vagy Cultura című vígjátékának előszavából kiderül, hogy Shakespeare-t Corneille-hez hasonló klasszicista szerzőnek vélte, vígjátékairól mit sem tudott, s nem tartotta követendő példának, akár Szerdahelyi, aki a latin iskoladrámát szerette volna felújítani, s elítélte a nemzeti tárgyú és nyelvű darabokat, s a szerelem színpadi ábrázolását.
Kazinczy túllépett a francia klasszicizmus merev korlátain, s színházi élmények alapján jutott el Shakespeare-hez. Sokat ő sem tudott róla, de megérezte jelentőségét és várható hatását. Erre utal, hogy épp a Hamletet, majd a Macbethet fordította, felismerve a drámai helyzetek párhuzamait társadalmunk kérdéseivel, s azon volt, hogy az elsőt mutassák is be. Később inkább a „fentebb stíl” volt az eszménye, ebbe Goethe jobban illett.
Shakespeare befogadása a romantika idején jutott tovább. Kisfaludy Sándor külföldön ismerte meg, s kedvenc olvasmányai közt említve, a szerzőt találóan jellemzi őt, s egy helyen kijelenti: „Shakespeare a világ legnagyobb dramatikusa”.
Buczy Emil tanulmánya Shakespeare művészetét a nemzeti jellemmel való összeolvadással magyarázza, Teleki József viszont a keresztény költészet jeleseként magasztalja, Novalis és Schlegel nyomán. E megközelítés alig talált visszhangra, Toldy Ferenc, Garay János, Vajda Péter viszont nemcsak Euripidészhez és Szophoklészhez, de Homéroszhoz hasonlítják, a népi-nemzeti költő ősképéhez. Buczy érzékelteti, hogy az életmű nemcsak drámák sora, hanem egy csak saját mértékével mérhető, külön világ, ám e világot a XIX. század elején még irodalmunk jelesei sem ismerték.
Katona József ismerte a Hamletet s a Macbethet, de eszményképe Kotzebue és Schiller volt, Kisfaludy Károly is német mintára dolgozott, shakespeare-i jegyeket csak Csák Mátéja mutat. Kölcsey kezdetben Voltaire-t tartotta mesterének, később a német klasszikáért, főleg Goethéért rajongott, bár számos találó megjegyzést tett Shakespeare-ről.
Vörösmarty Mihály 22 évesen találkozik a bárddal, az ő világát „választja lakul”, s ez egész pályáján át érződik. Történeti darabjai a királydrámákhoz, a Vérnász, a Marót bán a tragédiákhoz, a Csongor és Tünde s A fátyol titkai a vígjátékokhoz kapcsolódnak. Az Akadémia 1831-ben 22 drámát javasol fordításra Vörösmarty hatására, aki vígjáték-elméletét az angol költő nyomán írta. Az első magyar volt, aki ismerte a teljes Shakespeare-t. Dramaturgiai töredékében írta róla: „a gondolatok és képzeletek határtalan ura”. Realista költőnek tartotta, kinél a dráma „kicsinyben a cselekvő élet képe”.
A Nemzeti Színházban az 1840-es években alakult ki Shakespeare kultusza, s az a felfogás, melyet Kisfaludy Sándor és Kölcsey is vallott: drámáinak fő értéke a bennük rejlő lélektani igazság. Az Athenaeum folyóirat a német művekkel szemben a francia romantikus drámát pártolta, ám ezek között is számos gyönge darab akadt, s a látványos-cselekményes művekkel szemben Henszlmann Imre Shakespeare lélekrajzait s jellemre épülő cselekményvezetését emelte ki.
Petőfi ezt írta: „Shakespeare egymaga fele a teremtésnek”, mert „nincs az az indulat, az a szenvedély, az a jellem, melynek mását nem adta, s oly festékkel, mely semmi idő múltával sem veszti el színét, még csak el sem halványodik”. Ezzel kiállt a romantikus Shakespeare-kép mellett, s megszabta a befogadás irányát is, amely Vörösmarty, Arany és Petőfi szövetségében fejeződött ki, melyet a drámák méltó magyar fordítására kötöttek.
A fiatal Adytól nem idegen az enyhe fölényeskedés a klasszikusokkal szemben (s valljuk be, az idősebbtől sem) . Mégis az újat, a modernséget elfogadtatni kívánó lírikus szerző Shakespeare-t és annak Coriolanus című darabját élteti: „Szinte idegenszerűleg hat már ránk a sok modern fércmunka után egy Shakespeare-előadás, és mi tűrés-tagadás, bizony csöndes mosollyal hallgatjuk a római tribunok és gladiátorok heves deklamálását, amelyet gyönyörűséggel élvezett és sürgetett a művészi nívó érdekében a régi jó publikum.” Persze a már érettnek és befutottnak tekinthető Ady 1910-ben a Nyugatban nem hazudtolhatta meg magát, és egyenrangúnak, sőt többnek jellemzi magát és a magyar nyelv tudóit: „Van annyi szavunk, mint Shakespeare-nek, a nyelvünknek pedig, melynek nyolc évtized óta minden hírhedt védője hóhéra volt, nem kellett volna megcsúfolódni.”
Kosztolányi számára – aki kevésbé volt jó kritikus, mint amennyire jó műfordítások kerültek ki keze alól – Shakespeare különlegesen fontos szereppel bírt: „Shakespeare Téli regé-jét 1924-ben fordítottam le. Azóta részleteket közöltem belőle, megjelentettem könyvben is.” Majd a Nemzeti Színház is a költő-műfordító műfordítását használta, így az új, az addiginál modernebb nyelvezettel bíró szöveg jóval szélesebb kört, mint az általánosnak mondható. „Ebből az alkalomból megannyi elismerést kaptam. Ilyesmit megköszönni illetlenség. Akadt olyan bírálóm, aki kifogásokat emelt szövegem ellen s akadt olyan is, aki értésemre adta, hogy az egészet elveti. Ilyesmit sem illik fölróni.”
Móricz sem maradt el kortársai mögött, ő is „másnak” látta a bárdot: „A diófán egyetlen levél sincs, csak a csupasz ágak borulnak össze – úgy áll itt száradón, mint egy Shakespeare-figura. Megtépett, társtalan óriás.”
Némi irigységgel vegyes tisztelettel Radnóti naplójában többször is emlegeti a mestert: „Harminckétéves vagyok. Arany, a megfontoltan érkező, túl volt a Toldin már és Goethe (a lírai darabokról nem is szólva) a Wertheren – ilyen idősen… S ha Petőfi… hagyom a névsort, mert Shakespeare hol tartott harminckétéves korában… utána kellene néznem és – van itthon Sh.-kronológiám? Nem fontos. Szégyelld magad. Harminckétéves vagyok, harminckét éve halott az anyám. Érdemes volt? Már négy évvel többet éltem, mint ő. De hát akartam én?!”
John Faed festményén látható: Joshua Sylvester, John Selden, Francis Beaumont, William Camden, Thomas Sackville, John Fletcher, Sir Francis Bacon, Ben Jonson, John Donne, Samuel Daniel, William Shakespeare, Sir Walter Raleigh, Sir Robert Cotton és Thomas Dekker.
