Példátlanul erőteljes irodalom nők három generációjáról, akiket a politika, a háború, a szerelem és a betegség sodort el egymástól… és önmaguktól. Részlet Sofi Oksanen Sztálin tehenei című kötetéből a Scolar Kiadó ajánlásával.
Noha Anna egészségesnek tűnik, mégsem tipikus finn kamasz lány – anyja a vasfüggöny mögül került az 1970-es évek nyugati világába, más szokások, más viszonyok közé. Anna lakóhelyén, a „tősgyökeres finn kisvárosban” az emberek gyanakodva tekintenek a keleti blokkból menekült emberekre – legyen az bármilyen nemzetiségű, ők már csak ruszkik maradnak. A nők pedig kurvák…
E bélyeg beleégett Anna lelkébe, s hogy lemossa magáról származása „szégyenét” anyjával együtt a titkolózást választja – soha ki ne derüljön semmi! Anna hallgatásra kényszeríti magát: eltompítja lelkét, s csak az éberség fenntartására, a tökéletesség megszerzésére figyel.
A Sztálin teheneiben különböző generációkhoz tartozó nők életét követhetjük nyomon a háborútól a második ezredfordulóig – a nagyanyától az anyán át az unoka sorsáig kígyózik e megrendítő saga, melynek hősei a lelki elveszettség, az otthontalanság s a történelem viharai közt próbálják meglelni, ha nem is a boldogságot, de legalább a biztonságot.
Vad szexualitás, bulimia – mint jellegzetes civilizációs betegség – és a vasfüggöny mögötti történelem drámai természetességgel fonódik egybe Sofi Oksanen regényében, a Sztálin teheneiben. Oksanen az első nyugati író, aki egyszerre belülről s mégis kívülről ír a szovjet időkről.
Példátlanul erőteljes irodalom nők három generációjáról, akiket a politika, a háború, a szerelem és a betegség sodort el egymástól… és önmaguktól.
A könyv kiadását az Európai Unió Kultúra programja támogatta.
Sofi Oksanen: Sztálin tehenei
(Részlet a könyvből)
ÁLAM
AZ
ELSŐ alkalom egészen kü lönleges volt. Azt hittem, mindent összemaszatolok, hogy rémes lesz, mocskos és nyákos. Azt hittem, vérezni fogok, és iszonyúan fáj majd a hasam. Nem gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek rá, azt hittem, hogy nem akarom, hogy soha nem jutok el idáig, de amikor a fülembe hatoltak összeránduló gyomorredőim hangjai, a testem döntött helyettem. Nem maradt más választásom.
Isteni volt.
Az öngyújtó lángja megvilágította tikkadtan csillogó szemem. Az első cigarettám az első alkalom után. Ez is isteni volt. Minden isteni volt.
Semmi sem látszott rajtam, elégedettnek éreztem magam, és diadalittasnak.
A hangom talán enyhén karcos lehetett, és törékeny, de ki figyel oda erre.
Már ekkor tudtam, hogy lesz második alkalom is. Harmadik. Századik. Természetesen nem mindenki van így ezzel. Akadnak, akiknél az első alkalom
egyben az utolsó is, de nem azoknál, akik jók ebben.
És én elsőre jónak bizonyultam.
Igaz, hogy gyakorlatlanságom miatt első alkalommal a mosdóba hánytam. Sőt másodjára is. Talán úgy éreztem, hogy a vécécsésze túlságosan lealacsonyító, megalázó. A mosdó elé legalább nem kell letérdelni, csakhogy folyton ügyelni kell rá, nehogy elduguljon. Hogyan lehet ezt megoldani, ha az ember vendégségben
van? Ha a mosdókagylóban ott úszik a hányadék, és hiába minden igyekezet, a lefolyót nem lehet felnyitni, és nincs is mivel kimeregetni a trutyit. A fürdőszobákban általában találni fogmosópoharakat, más kérdés, hogy sikerül-e úgy kiöblíteni őket, hogy semmi nyom ne maradjon utána. A pohár tulajdonosa megérzi a szappan vagy a tisztítószer ízét, ráadásul ezek nem is veszik el a hányás szagát.
A zuhany persze megfelel, elnyomja a hangot, és többnyire könnyűszerrel eltávolítható a lefolyó rácsozata. Csakhogy nem lehet állandóan odajárni. A vécébe lehet. Teljesen normális dolog, hogy az ember bepúderozza az orrát. Mindenki megérti, hogy a nők kissé hosszabb időt töltenek a mellékhelyiségben, tehát nem kell semmit elkapkodni, nyugodtan mindent kiadhatsz magadból, aztán rendbe is szedheted magad.
Tizennégy éve vagyok ennek mestere, és senki nem sejti, hacsak magam nem említem, de akkor sem akarják elhinni. Vagy ha el is hiszik, tehetetlenek vele szemben. Ilyen hatalmas az én Uram és Teremtőm, és ennyire tetsző vagyok én az én Uramnak, akinek erős ölelésében női testem kivirágzik. Ha engedelmeskedem neki, és kellőképpen tisztelem Őt, akkor megadja mindazt, amit akarok: a számomra és az én Uram számára, valamint a világ számára tökéletes női testet. Jó női testet. Olyat, amit megkívánnak. Intelligens és irigylésre méltó női testet. Olyat, amire felfigyelnek. Amit csodálnak. Beauty hurts, baby.
Katariina az első randira fél óra késéssel érkezik, mégis megvárják. A finn férfi megvárja. Az a férfi, aki mit sem törődve Katariina visszautasításaival újra meg újra felkérte táncolni a múlt héten, mígnem a lány kénytelen-kelletlen beleegyezett. A férfi egyre csak azt kérdezte finnül, hogy hát miért nem, és Katariina nem tudta biztosan, vajon a férfi megérti-e, hogy nincs kedve táncolni, fáradt, és csak a barátnője kedvéért jött el, aki annyira vágyott rá, és folyton azt hajtogatta, mennyire nagyon jól fogja érezni magát a Rae-ban, de tényleg, gyere már! A helyszínen aztán kiderült, hogy a Rae nem is presszó, ahogy gondolták, hanem étterem, és tisztességes lányok nem járnak étterembe férfi kísérő nélkül. A portás sopánkodott ugyan egy ideig a barátnők tévedése miatt, de végül is nem küldte el, hanem egy kellőképpen félreeső asztalhoz kísérte őket. Később még oda-odapillantott, minden rendbenvan-e. Katariina már csak ezért sem akart táncolni, de tényleg nem. Ám a finn újra felkérte, az első tánc után megköszönte, visszakísérte az asztalhoz, aztán megint a táncparkettre, mindig újabb táncba hívta, és a szám végén Katariina további köszöneteket kapott finnül. A „köszönöm” volt az első finn szó, amit megtanult.
Katariina a sietéstől kimelegedve ül le az asztalhoz, amelynél a finn vár rá. Kávét kér, és konyakot. A finn egyáltalán nem boszszankodik a lány késése miatt, de vajon bosszús lesz-e azért, mert Katariinának csak pár perce van arra, hogy ott üldögéljen? Ahogy Katariina a retiküljében kotorászik, és azon töri a fejét, hogyan lehetne ezt kedvesen és udvariasan a férfi tudomására hozni, táskájából két csaptelep és egy kilincs esik az asztalra, olajosságuk miatt gondosan újságpapírba csomagolva. Ez sietteti az ügy előterjesztését, mert a finn arckifejezése magyarázatot vár, miért potyognak a randevúra érkező miniszoknyás fiatal lány retiküljéből olyan szerelékek, amelyek bepiszkítják a hölgy kezét és ruháját. Katariina elmondja, hogy éppen indult, hogy becserélje az építkezésén szükséges csövekre.
Katariina építkezésén?
Igen, Katariina építésvezető. Hát nem említette, amikor a finn elmesélte, hogy ő meg a Viru Hotel építkezésén dolgozik? A finn arckifejezéséből Katariina rájön, hogy ha nem volnának itt a csaptelepek és a kilincsek, a férfi nem hinne neki. Katariinát ez bosszantja. Tekergeti a nyakát, majd bejelenti, hogy azonnal indulnia kell elintézni a cserét. Tulajdonképpen az út túloldalán lévő étterembe igyekszik, ahol egy másik cégnél dolgozó mérnök várja őt egy szatyor toldalékcsővel. Egyébként azért is javasolta a finn férfinak, hogy itt találkozzanak, mert ez a hely éppen útba esik. Lehet, hogy Finnországban egy nő nem lehet építésvezető, de Katariina hazájában igen.
Itt viszont nem tartanak a munkahelyeken kávészünetet, jegyzi meg nevetve a finn.
Kávészünetet?
A finn megígéri, hogy elmagyarázza, mit jelent a kávészünet, ha Katariina visszaül a helyére, és megissza a konyakját.
Katariina leül a szék szélére.
A kávészünet kávéivásra szánt negyedóra, amit a munkáltató köteles biztosítani.
Katariina ezt furcsállja. Mi szükség erre? És hogyhogy nincs szombaton munka?
A Viru Hotel építéséről már korábban is hallott, az első nagy, közös finn–észt projekttel összefüggésben a finn munkások híre bejárta a várost. A nyugati munkaerőről egyetlen rossz szót sem lehetett hallani. Saját honfitársai soha nem lennének képesek felépíteni egy ilyen szállodát. A finnek állítólag azonnal megcsinálják, amit kell, gondos, jó munkát végeznek, mintha egyenesen hét kezük és hét lábuk volna, overalljukon is rengeteg zseb meg gyűrű van a szerszámok számára, hogy ne kelljen mindegyikért külön elmászkálni.
Semmi nem tűnik el, munkájuk eredménye másnap is kifogástalan. Egészen mások a finnek, mint a hazai munkások az esetlen pufajkában, amelyben nem is lehet serényen dolgozni.
Katariina nem megy át az étterembe, ahol a csereüzletet kellene lebonyolítania. Holnap is ráér toldalékcsövekre cserélni a csaptelepeket, vagy majd kitalál valami magyarázatot a hiányzó alkatrészekre.
Finnországban egyáltalán nem olyan nagy a munkanélküliség, mint ahogy állítják, bármennyire is átok kapitalista ország. Azonkívül a finnek rendszeresen sportolnak, úsznak és síelnek. A jó szocországok ellenségeiről nem hinné az ember, hogy az ottani fiatalok nem kényszermunkát végeznek, hanem vidáman és szabadon sportolnak, s hogy van okuk mosolyogni és nevetni.
Katariinának viszont bizonygatnia kell, hogy nem orosz iskolában tanult. Igen, igen, itt van észt nyelvű oktatás, de tényleg! És igen, dolgozni kötelező, senki nem lehet munka nélkül, nincsenek is munkanélküliek. Előbányássza táskájából a munkakönyvét, és megmutatja a férfinak: ilyen van mindenkinek, már az iskolában megkapják az első termelési gyakorlat során, és akkor ide beírják, hol dolgozik, és amikor visszamegy az iskolába, akkor bejegyzik, hol tanul. Amikor az iskola végeztével munkába áll, a munkakönyvbe bekerül a vállalat neve, a foglalkozás és hogy mikor kezdte a munkát. Amikor kilép a munkahelyéről, akkor ezt is könyvelik. A dátumoknak folyamatosaknak kell lenniük, nem maradhat ki egyetlen nap sem.
A munkanélküli-segélyről ugyancsak nem hallott Katariina. Nem, ilyen nincs, de tényleg nincs, hiszen munkanélküliek sincsenek. Miért nem érti ezt a finn? Felfoghatatlan, hogy Finnországban gyakran mennek az emberek szabadságra, és a fizetést bankszámlára utalják, nem pedig a kézbe számolják a bankjegyeket,
ahogyan a Szovjetunióban.
A finn kezd érdekes lenni, és Katariina talán szívesen találkozna vele újra. Lopva szemügyre veszi. Nagyjából annyi idős, mint ő, jól öltözött, kellemes, tiszta illat árad belőle. Igen, Katariina újra találkozni
akar vele.
És egyébként megállás nélkül dolgoznak, csak a „kávészünetben” nem?
És miért nem dolgoznak szombaton?
