Nehéz műfaj a novella: egy-két oldalon teljes világot ábrázolni, a bonyolult emberi viszonyokat tömören leírni, az olvasó érzelmeire erősen hatni, s ehhez egyszerűen, képszerűen és drámaian fogalmazni. Nincs két egyforma novella, mindegyiknek saját szabályai vannak akkor is, ha a szerző történetesen azonos; minden egyes novellát addig kell kalapálni, amíg korábban nem sejtett törvényei napvilágra jönnek.
A novella legyen igaz is, legyen mese is: essen egybe az olvasó tapasztalataival, de legyen csábítóan különös a formája, a cselekménye pedig – bármennyire rövid is – fordulatos. Legyen megjegyezhető a történet, mint egy-egy pontos verssor, és toluljon fel az olvasó emlékeiből, ha kilátástalan helyzetbe kerül.
Nehéz műfaj, ezért is próbálkozik vele az ember újra meg újra. Nagy írók sokszor segítettek rajtam: magányomat és tanácstalanságomat enyhítette, amikor váratlanul felmerült bennem egy-egy rég olvasott, egykor talán csak félig értett novella látomása, és a szerzővel lelki közösségbe kerülvén beláttam, hogy más is megélte már ugyanezt.
Milyenek a csehek
(meg a magyarok meg a lengyelek)?
Adva van egy történet, Verával esett meg.
Belép valahol Budapesten az orvosi rendelőbe, előtte két tucat ember. Leül és várakozni kezd. Utá¬na egy öregasszony lép be. Leül, vár ő is. Lassan Ve¬ra után is két tucat ember várakozik immár. Eltelik egy óra, kettő… A Vera előtti utolsó ember megy be, most következik ő.
Akkor az öregasszony megszólal. Azt kéri, hadd mehessen be Vera előtt.
Vera a maga szelíd módján azt mondja: csak tessék.
Amikor a Vera előtti beteg kijön a rendelőből, az öregasszony feláll és bemegy.
Mit csinálnak most a magyarok?
Nem árulom el rögtön.
Előbb hadd meséljem el, hogyan reagálnának a len¬gyelek.
Vera tehát maga elé engedte az öregasszonyt.
– Régi KGB-s – szólal meg egy idősebb férfi meg¬vetően. – Azoknak ma is mindent szabad. Csak úgy bemehetnek. Mert most a CIA-nak dolgoznak.
– Bocsánat – mondja Vera –, de én engedtem elő¬re, mert megkért rá.
– Magának ehhez honnét volt joga? – kérdi egy kö¬zépkorú, szigorú tekintetű, szemüveges nő. – Felha¬talmaztuk mi magát erre?
– Hát – mondja Vera határozatlanul –, gondoltam, lemondhatok arról, hogy előtte menjek be, csak mert valamivel korábban értem ide…
– Arról csak úgy nem lehet lemondani – mondja a szigorú tekintetű nő –, nálunk a táborban az volt a szokás, hogy aki tolakodott, azt agyonvertük. Főleg a zsidók tolakodtak, meg az oroszok.
– Melyik táborban? – kérdi egy idős nő.
– Podlasie-ban.
– Melyik Podlasie-ban? – érdeklődik az idős nő to¬vább. – Mert van egy Wilno mellett, van egy Lublin mellett, és van egy Wrocław mellett.
– Én a Bydgoszcz melletti Podlasie-ban voltam.
– Mi a Wilno melletti Podlasie-ban az ilyeneket karóba húztuk – mondja egy kedves arcú bácsi.
– Nem helyes – mondja a szemüveges nő –, mert az ilyeneket agyon kell verni.
– Nálunk, Podgolgotne mellett – mondja ábrándoz¬va egy idős, féllábú férfi – a keresztre feszítés dívott.
Nagy csönd támad a rendelőben. Irigykedve néz¬nek az idős, féllábú férfira. Igaz ugyan, hogy ő nem feszült keresztre, csak az egyik lábát veszítette el, de legalább látta, hogyan feszítenek keresztre másokat.
Kijön az idős hölgy, akit Vera beengedett.
Vera feláll, mert ő következik.
Az idős hölgy tiltó mozdulatot tesz:
– Most nem lehet.
– Miért nem? – kérdi Vera csodálkozva.
– Mert a doktor úr és a nővérke imádkozik.
– És mikor lehet? – kérdi Vera fáradtan.
– Ha már meggyógyultam – mondja az idős hölgy; a padlóra vágja magát hasmánt, kereszt alakban fek¬szik és fekszik, és még csak meg sem fázik, mert a hit megóvja.
A többi beteg meghatódik, kezét összetéve imát mormol, és reménykedik, hogy az idős hölgy, aki előttük hasal a padlón, hamarosan meggyógyul, és ettől ők is meggyógyulnak. Vera áll, nem mer be¬menni a rendelőbe. Mindenki szoborrá dermed, és így maradnak az idők végezetéig.
Ezzel szemben mit tesznek a magyarok?
Ott tartunk, hogy Vera maga elé engedte az idős nénit, aki bement az orvoshoz.
Felháborodás.
– Maga mit csinál, maga előre engedte?!… Mit képzel? Ki maga?
Vera zavartan feleli:
– Megkért rá a néni, és úgy gondoltam, ha annyi¬ra siet…
– Maga mit játszik a mi időnkkel, maga mit kép¬zel?! – kiáltja egy alacsony, köpcös, idős férfi.
– Bocsánat – mondja Vera –, de a néni maguk előtt érkezett, úgyhogy maguknak mindegy, ki megy be előbb, ő vagy én.
– Hogyhogy nekünk mindegy? – háborodik fel egy idős hölgy. – Kicsoda maga, hogy eldöntse?! Mi nem adtunk rá engedélyt, minket senki se kérdezett!
– Minket soha nem kérdez senki – csóválja a fejét búsan egy negyvenes pasas. – A derék magyar em¬bereknek kuss van, a saját hazájukban!
– Kérem szépen – mondja Vera szelíden –, magukat semmiféle hátrány nem érte. Nem mindegy, ki megy be azok közül, akik előbb érkeztek maguk¬nál?
– Bement előttünk, vagy nem ment be? – kérdi egy harmincas férfi, akinek tikkel a szeme. – Megenged¬tük neki, vagy sem? Akkor meg mit okoskodik maga?!
– Igen! – kiáltja egy vénasszony –, maga ne csinál¬ja, maga várja ki a sorát!
– Kérem szépen – próbálkozik Vera ismét –, én is kivártam a soromat, meg a néni is kivárta a sorát. Maguk később érkeztek nálunk…
– Az ilyenek miatt tartunk ott, ahol tartunk – je¬lenti ki meggyőződéssel egy középkorú, szabadidő¬ruhába öltözött férfi, házmester vagy vállalkozó vagy pártember. – Csűrik-csavarják, mindent meg¬magyaráznak, és persze megint mi járunk rosszul. Mi meg tűrjük. Gyalázat.
– Kije magának az a vénasszony? Az anyja? A lá¬nya? A testvére? A keresztanyja? A bátyja? Vallja be, mert úgyis tudjuk!
Vera becsukja a fülét, behunyja a szemét.
Az idős néni csak nem jön ki a rendelőből, mert az összes olyan vizsgálatot elvégzik rajta, ami az or¬vosnak a pontrendszer szerint sok jövedelmet hoz az egészségbiztosítótól.
Mit csinálnának a csehek?
Először is nem várakoznának annyian a rendelő¬ben, mert jobb az egészségügyük, mint a magyarok¬nak. De ezt most hagyjuk. Tegyük fel, Vera maga elé engedi az öregasszonyt.
Megszólal az egyik várakozó, egy idős férfi:
– A néni, akit maga elé engedett, rokona magának, kedvesem?
– Nem – feleli Vera.
– Lehet, hogy a rokona – mondja egy idős hölgy –, csak nem tud róla.
– Tudomásom szerint nem a rokonom a néni – mondja Vera.
– Azt sose tudhatja, kedveském – mondja az idős férfi. – Én ismertem egy lányt és annak két mamá¬ja volt. Az egyiket ismerte, a másikat nem. Az egyik mamája Plzeňben lakott, a másik Budějovicében, és nem tudtak egymásról. Ráadásul három papája is volt neki. De a papák sem voltak egypetéjűek. Az egyik papája pincér volt Brünnben, a másik fürdő¬mester Višné Ružbachyban, a harmadik nőgyógyász Ostravában. Bizony.
– Azt a lányt én is ismertem – mondja egy fiatal nő.
– Tényleg? – kérdi az idős férfi. – De maga ahhoz túl fiatal…
– Ő a mamám – mondja a fiatal nő.
– Nahát! – csapja össze a kezét az idős férfi. – Nem tudtam, hogy a Milenának ekkora lánya van!
– A Milenát anyám csak álnévnek használta – mondja a fiatal nő –, egyébként Hrdinkaként volt anyakönyvezve.
– Nekem volt egy Hrdinka nevű feleségem egyszer – szólal meg egy nagyon öreg bácsi –, és vele volt a legjobb. Mellette annyit ihattam, amennyit csak akartam. Különös egy asszony volt!
– A Hrdinkák már csak ilyenek – mondja egy húsz év körüli srác. – Az enyém Devinben született, és úgy járkál át a szlovák–cseh határon, mintha az nem is lenne. Amikor a határőrök rávilágítanak, üveggé válik a teste. Különös egy lány.
Hát így beszélgetnek a csehek a rendelőben.
Amikor az öreg néni kijön, Vera nem megy be, mert a következő érdekes történetet hallgatja. Kis¬vártatva kijön a rendelőből az orvosírnok, hívná Ve¬rát, de hát éppen izgalmas történet közepén tartanak a betegek, úgyhogy ő is odafigyel.
Akkor kijön az orvos is, és ő is hallgatni kezdi a történetet.
Egy középkorú férfi lapos flaskát húz elő a belső zsebéből:
– Saját termés. Megkóstolja, doktor úr?
Az orvos körülnéz, a betegek is körülnéznek, de se¬hol senki, úgyhogy meghúzza a flaskát.
– Jé – mondja az orvos –, ebben sör van!
– Milyen? – kérdezi a férfi büszkén.
– Nagyon finom – mondja a doktor.
A férfi körbekínálja a flaskát. Mindenki meghúz¬za, Vera is.
– Hogyhogy soha nem fogy ki belőle a sör? – kér¬dezi Vera csodálkozva.
– Ez egy ilyen flaska – mondja a férfi titokzatosan.
– Egyszer már láttam ilyet – mondja az orvos –, éppen latrinát pucoltam a seregben, pucolom, puco¬lom, de sehogy se akar kipucolódni, feltöltődik újra meg újra, felnézek, hát ömlik a pofámba… Ez még hatvannyolc előtt volt, augusztus elején… Volt ott nekünk egy káplárunk, az még személyesen ismerte Masaryk unokáját, a Tomižka Garrikovát…
– A Garrikovát én is ismertem – mondja egy öreg¬ember –, én vettem el az első szüzességét a barátnő¬jének, aki cigánylány volt, de aztán norvég teniszbaj¬nok lett belőle…
Így beszélgetnek a csehek a rendelőben.
Örökre.
