„Éljetek tudatosan. Tegyetek valamit, legyetek kíváncsiak ” – sulykolta olvasóközönségébe Susan Sontag amerikai írónő, publicista, társadalomkritikus, az amerikai értelmiségi élet egyik legvitatottabb személyisége.
Susan Sontag számára az írás nem elsősorban az irodalmi babérokat jelentette. „Első számú kötelességem az emberi szolidaritás” – jelentette ki még 1998-ban egy New York-i írótalálkozón. A kíváncsiság és tudásvágy hamar felszínre tört az amerikai zsidó család sarjaként New Yorkban, Susan Rosenblatt néven született íróból, aki apja halála után nevelőapja nevét felvéve lett Sontag. Susan Sontag 80 éve, 1933. január 16-án született.
Alig 13 évesen levelet írt Thomas Mann-nak, mert kérdései voltak A varázsheggyel kapcsolatban. A válaszok mellé teát és sütit is kapott az emigrációba kényszerült írótól. A később a provokáció mestereként számon tartott Sontag 16 évesen már egyetemre járt, 17 évesen férjhez ment egyik professzorához, akivel nyolc évig tartó házasságuk alatt egy fia született. Tini anyaként a Chicagói Egyetem után tanult Oxfordban, a Berkeleyn, végül a Harvardon doktorált, Párizsban a francia egzisztencializmust tanulmányozta.
Huszonévesen elvált, onnan kezdve szabad utat engedett biszexualitásának, saját bevallása szerint élete során kilencszer volt szerelmes, öt nőbe (köztük Annie Leibovitz világhírű fotósba, akivel együtt töltötte élete utolsó 15 évét) és négy férfiba.
„Minden emlékezet egyedi, reprodukálhatatlan – az adott személlyel együtt meghal. Amit kollektív emlékezetnek neveznek, az nem emlékezés, hanem megállapodás: úgy döntünk, hogy ez meg ez fontos, e szerint a leírás szerint történt meg a dolog, a képek pedig elménkbe rögzítik a leírást.” (Susan Sontag: A szenvedés képei)
Egyensúlyt a morál és az esztétika között
Akárcsak pályatársai és barátai, Norman Mailer vagy Allen Ginsberg esetében, Susan Sontag irodalmi munkássága elválaszthatatlan volt közéleti szereplésétől. A 60-as években ott volt az amerikai feminizmus élharcosai között, szót emelt a faji egyenjogúságért és a vietnami háború ellen. Közben szenvedélyesen kutatta a tömegkultúra, a közízlés alakulását.
1962-től kaptak nagyobb nyilvánosságot, ekkor még avantgárd művészeti és irodalmi folyóiratokban kereste az „egyensúlyt a morál és az esztétika között”. 1966-os, Against Interpretation című műve révén már reflektorfénybe került, ebben a művészet kritikai vizsgálata ellen írt, mondván, hogy a kritika tönkreteszi az alkotás varázsát. A kritika azonban nem tágított mellőle, esszéit tartották munkássága legértékesebb darabjainak. Sontag az írás mellett aktivistaként is hírnevet szerzett, kikelt a vietnami háború ellen és részt vett a hatvanas évek „életmódkísérleteiben”.
Összesen 17 könyvet írt, amelyek között vannak regények, novellák, színművek, irodalomelméleti írások, de igazi ismertségét a társadalmi előítéletekről, illetve a tömegkultúra jelenségeiről írt – gyakran provokatív – esszéivel szerezte. Ezek újdonsága volt, hogy a tömegkultúra jelenségeit tágabb művészetelméleti szemszögből tárgyalta.
Az 1964-ben megjelent Jegyzetek a „Campről” (Notes On Camp) című tanulmányában megalkotta a „szellemi rágógumizás” máig érvényes elvét, mely szerint a tömegkultúra szent ereklyéi „olyan csúfak, hogy már szinte szépek”. Ugyanezt a gondolatkört folytatta a két évvel későbbi az Értelmezés ellen (Against Interpretation), amelyben a művészet kritikai vizsgálata ellen írt, mondván, hogy a kritika tönkreteszi az alkotás varázsát.
A fényképezésről írt esszékötete a modern fotográfia elméleti bibliája, amely Annie Liebovitz amerikai fotósnővel való együttműködésből született. Foglalkoztatta az AIDS terjedésének veszélye is, a témának külön kötetet szentelt Az AIDS és metaforái címmel. A film világába is belekóstolt, Duet for Cannibals című filmjét Svédországban, a Godot-ra várva újraértelmezését a háborús Szarajevóban forgatta. Szereplőként Andy Warhol és Woody Allen kamerái előtt tűnt fel.
„Talán a fénykép a legtitokzatosabb mindazon tárgyak közül, melyekből összeáll és szövevénnyé sűrűsödik az a környezet, amelyet modernnek látunk. Minden fénykép valóban egy-egy rabul ejtett élmény, s a fényképezőgép eszményi fegyver a bírni vágyással teli tudat számára.” (Susan Sontag: A fényképezésről)
Susan Sontag szépíróként is letette névjegyét: a Halálkészlet és A vulkán szerelmese mellett legnagyobb sikerét a Henryk Sienkiewicznek, a Quo Vadis? írójának és saját, lengyel-litván-zsidó eredetű családjának életrajzi elemeit felhasználó, egy lengyelországi emigráns kisközösség újvilágbeli álmairól és beilleszkedéséről szóló Amerikában című regénye aratta. Ezért az Egyesült Államokban 2000-ben megkapta a Nemzeti Könyvdíjat.
Bár élete során 17 könyv került ki kezei alól, az igazi ismertségét szerte a világon a társadalmi előítéletekről, illetve a tömegkultúra jelenségeiről írt munkáival szerezte. 1976-ban az amerikai művészek irodalmi díját, 2000-ben az amerikai Nemzeti Könyvdíjat, 2003-ban a világ egyik legrangosabb irodalmi eseményének számító frankfurti könyvvásáron a Német Könyvkereskedelem Békedíját vehette át.
„Biztos, hogy nem segít senkinek megérteni azt, ami történik, ha ezen a nyelven beszélnek, ami engem annyira fölháborít, mint éppen szeptember 11. után, hogy civilizáció kontra barbárság, kereszténység kontra iszlám.”
A sokoldalú művész írói munkássága mellett aktivistaként a 60-as években ott volt az amerikai feminizmus élharcosai között, szót emelt a faji egyenjogúságért, a vietnámi háború ellen, a 80-as évektől élénken foglalkoztatta az AIDS terjedésének veszélye, erről született Az AIDS és metafórái című kötetet. Később védelmébe vette a Khomeini iráni ajatolláh által „halálra ítélt” brit-indiai írót, Salman Rushdie-t, felhívta a
figyelmet a délszláv háborúk borzalmaira és – meggyőződéses pacifista létére – támogatta a Slobodan Milosevic jugoszláv elnök elmozdítását célzó 1999-es NATO-akciót. 1994-ben a Szarajevót etnikai alapon felosztani kívánó terv ellen. 2001. szeptember 11-e után megkérdőjelezte az amerikai kormány külpolitikájának helyességét, és élete végéig kampányolt az emberi jogok érvényesülése mellett.
Sontag munkásságát számos díjjal ismerték el: megkapta az amerikai művészek irodalmi díját (1976), az Amerikában című regényéért a Nemzeti Könyvdíjat (2000), a Jeruzsálem-díjat (2001), valamint a Német Könyvkereskedelem Békedíját (2003). Az amerikai értelmiségi élet kiemelkedő személyisége, aki azt vallotta, hogy „első számú kötelessége az emberi szolidaritás”, 2004. december 28-án halt meg leukémiában New Yorkban.
