„A költészet a teljes ember megnyilatkozása, az érző és gondolkodó igaz emberré. Igazi mivoltában senkitől sem lehet idegen.” 120 éve született Szabó Lőrinc, a huszadik századi magyar líra kimagasló alakja, egyik legsokoldalúbb, legjelentősebb műfordítónk.
Szabó Lőrinc 1900. március 31-én született Miskolcon. Ősei református papok és tanítók voltak, a család Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől nemességet is kapott, édesapja mozdonyvezető volt. A miskolci, majd balassagyarmati iskolák után a debreceni református kollégiumban tanult, itt alapozta meg széles körű műveltségét, erre az időszakra tehetők első műfordítói próbálkozásai is. Az első világháború végén, 1918-ban besorozták, hadiérettségit tett, majd az őszirózsás forradalom után Budapestre költözött. A Műegyetem gépészmérnöki karára iratkozott be, de két hét múlva inkább a bölcsészkar magyar-latin-német szakán tanult tovább. Ekkor került kapcsolatba Babits Mihállyal, aki tanítványává és barátjává fogadta. A Tanácsköztársaság idején Babits mellett tanársegéd volt, majd az Országos Könyvtárügyi és Bibliográfiai Hivatal munkatársaként, később a Magyar Írók Szövetségénél titkárként dolgozott.
SZABÓ LŐRINC: AZ IDŐ KÍSÉRTETEI
Sokszor bizony csüggedni látlak, és
csüggedek én is. Oly rövid az út!
Bennünk lakik a halál s levegővé
porló percekké őrli napjainkat,
és ha, a multba látva, sejtjük is,
hogy évezredek szellemei mind
agyunkban kisértenek, az ilyen
jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
alázat a szivünk; de legalább
tudjuk: nem éltünk egész céltalan
s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
kit télre feltüzelnek: örökös
kételyünk írja szemeinkbe: „Első
tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”
Az egyetemet végül nem fejezte be: 1921-ben megismerte Mikes Klárát, Az Est-lapok irodalmi rovatvezetőjének, Mikes Lajosnak a lányát, akit feleségül vett. A házasságból két gyermek született: Klára, aki Gáborjáni Kláraként vált neves színésznővé, és Lóci (Lőrinc), aki reklámfilmrendező és válogatott röplabdázó lett. Szabó Lőrinc apósa révén Az Est szerkesztőségének munkatársa lett, cikkei mellett verseivel és műfordításaival szerzett nevet magának. 1922-ben jelent meg első verseskötete Föld, erdő, Isten címmel, amely komoly irodalmi sikert aratott. Közben műfordítóként is jelentőset alkotott, Babits és Tóth Árpád társaságában egyik fordítója volt Baudelaire A romlás virágai című kötetének.
A húszas években sorra jelentek meg kötetei (Kalibán, Fény, fény, fény, A Sátán műremekei), költeményeit elvont gondolatiság jellemzi, a keleti filozófiák és Schopenhauer hatása jelenik meg bennük változatos versformákban. 1924 végén kezdődött huszonöt éven át tartó szerelmi kapcsolata a férjes pszichiáterrel, Korzáti Erzsébettel, e viszony megrendítő dokumentuma az asszony 1950-es öngyilkossága után írott A huszonhatodik év című szonettciklusa.
1927-ben Pandora címmel művészeti, kritikai lapot indított, amely hat számot ért meg. Ezt követően egy ideig a Pesti Naplónak dolgozott, majd 1928-tól 1945-ig a Magyarország című lap munkatársa volt. A harmincas évek elejétől a népi írók körébe is sorolták, részt vett a Márciusi Front megalakulásában, közreműködött a Zilahy Lajos kezdeményezésére létrejött Új Szellemi Front írói mozgalmában, 1937-ben a Kisfaludy Társaság tagjává választották. Sokat szerepelt a rádióban, a Nemzeti Színház számára Shakespeare-t fordított, három ízben is Baumgarten-díjjal jutalmazták (1932, 1937, 1944). 1943-ban behívták katonának, egy év múlva már főhadnagyi rangban szolgált, emiatt 1945-ben vizsgálati fogságba került, majd „feddéssel” igazolták, s publikációs tilalommal sújtották.
1946 és 1949 között a Válasz költői rovatának vezetője volt, 1947-ben pedig – többek heves tiltakozása ellenére – felvették az Írószövetségbe. Az üldöztetések elől a munkába menekült, s 1947-ben a Püski Kiadónál megjelent a gyermekkor emlékeit felidéző Tücsökzene című kötete, amelyben 370, egyenként tizennyolc soros versben tekinti át életét. A kommunista hatalomátvétel után, 1949-től ismét nem publikálhatott, jobbára műfordításokból élt, 1950 februárjától, Korzáti Erzsébet öngyilkossága után A huszonhatodik év darabjain dolgozott. 1954-ben műfordításaiért, főként Majakovszkij fordításáért, József Attila-díjjal tüntették ki. 1951-ben és 1954-ben is szívtrombózist kapott, 1955-ben több hónapig szanatóriumi kezelésre szorult, sok ízületi gyulladás kínozta.
SZABÓ LŐRINC: KÖLTÉSZET ÉS OPTIMIZMUS
(részlet)
1.
Pesszimista a magyar irodalom, elsősorban a magyar líra? Nem árt az egyetemes magyar léleknek az irodalomban tudatosított és vonzóvá tett kishitűség? Nem kellene már ősi pesszimizmus és a magyaros sírvavigadás további gyakorlata helyett nekünk, költőknek is közreműködnünk az erős, friss, optimista magyar kedélykultúra kialakításában?
A kérdést nem vádnak szánták a felvetői; de én annak érzem, azzá emelem. A vádam viszont csak önvád.
Én igenis elmarasztalom magamat a pesszimista bűnében.
Mindig elégedetlen voltam magammal és a körülményeimmel. Harmincéves lehettem, amikor aztán ezzel az elégedetlenségemmel is elégedetlenkedni kezdtem. Untam, meguntam az örökös lírai siránkozást, az öngyilkosság és a mámoros elragadtatás közt hányódó belső kilengéseket. Talán maga a betegség ijesztett rám, és próbálta kitermelni a gyógyszerét. Elítéltem a természetem bizonyos egyoldalú és túlzó hajlamait, bármennyire általános-emberiek voltak. Úgy néztem egyik-másik éppen aktuális szomorúságomra és az okaira, mint idegen anyagra, mely szervezetembe tolakodott, mint valami piszokra, amely irritál és fertőz. Az életösztön védekező mozdulata volt ez: bajok és fájdalmak leleplezése, aláértékelése, kiküszöbölése. Lassanként megtanultam „vállalni magamat”, ami első ereje a gyengének. Azzal pirítottam magamra, hogy „legkönnyebb szomorúnak lenni”. Nem tagadhattam a külső rossz valóságot s főleg nem a „metafizikai rosszat”, amit Madáchcsal és Madách nélkül – egyformán mindig látott és lát minden gondolkozó, akiben nem él igazán a vallásos hit. De megtagadhattam, a magam bűnének, sőt egyenesen a magam gyártmányának tudtam már minősíteni az élet igen sok kellemetlenségét.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején tagja lett a Petőfi Párt néven újjáalakult Nemzeti Parasztpártnak, az Irodalmi Újság november 2-i számában Ima a jövőért címmel üdvözölte a forradalmat. Már súlyos beteg volt, amikor 1957 márciusában megkapta a Kossuth-díjat, s nem sokkal később megjelent A huszonhatodik év című kötete.
Ennek sikerét már nem érhette meg, 1957. október 3-án Budapesten, a Gömöri-klinikán meghalt. A Kerepesi temetőben temették el állami tiszteletadással, sírjánál a költőtárs és barát, Illyés Gyula mondott búcsúbeszédet. 1998-ban a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja lett.
