„Ennyi elővigyázatosság mellett érthetetlen, hogy mégis szivárványszínű foltok jelentek meg a kócos-szőke kislány rózsaszín dzsekijén. A jelenség szemlátomást őt is aggasztotta, mert többször megpróbálta a foltokat benyálazott ujjával ledörzsölgetni. De ettől valahogy csak még rosszabb lett az egész.” – Az Európa Kiadó ajánlásával részlet Szécsi Noémi új kötetéből.
Furcsa egy ház ez a Mandragóra utca 7. Ida és Tamara számtalanszor nekivágtak már, hogy feltérképezzék a titokzatos épületet, bizonyos dolgokat mégsem sikerült kideríteniük. Például laknak-e a földszint 1.-ben? Mit akar az a gyanús egyén, aki Ida anyukája körül ólálkodik? Csak nem varázsolták el azt a szegény anyukát? Mi zajlik a pincében? Kié az az öntudatos kóbor kutya, aki többnyire a házmesternő ablaka alatt szaglászik? És vajon a házmesternő tényleg seprűnyélen közlekedik?
A két barátnő módszeres kutatómunkába kezd. Nemcsak napközben, iskola után nyomoznak, hanem a szép kis halálfejmintás paplanhuzat alatt álmaikban is a rejtély kulcsát keresik. Induljunk ki abból, hogy boszorkányok márpedig nincsenek. És lidércek, tündérek meg vámpírok sincsenek!
Vagy vannak?
A sokféle műfajban otthonos, kivételes tehetségnek számító szerző, Szécsi Noémi a Kommunista Monte Cristo című regényéért 2009-ben megkapta az Európai Unió Irodalmi Díját. 2011-ben József Attila-díjjal jutalmazták. További kötetei: Finnugor vámpír; A kismama naplója; A baba memoárja; Utolsó kentaur, Nyughatatlanok. Műveinek fordítói jogai több országban, köztük az USA-ban is elkeltek.
10-től 14 éves korig
Szécsi Noémi: Mandragóra utca 7.
(Részlet a könyvből)
Éjfél már elmúlt, amikor kipattant az alvó kislány szeme.
A vörösen villogó számokat akkor is le tudta volna olvasni az óráról, ha a telihold fénye nem szűrődik be a szobába: 00:15.
Nézte egy darabig a számokat, aztán egy nagy sóhajjal kikászálódott az ágyból. Felállt, és elindult az ajtó felé.
Megreccsent valami a talpa alatt, de ügyet sem vetett rá, tovább botladozott a földre dobált holmik közt.
– Anyu… – súgta a folyosóra érve, bár válaszra nem számított. Inkább csak azért mondta ki, mert abban reménykedett, hogy ez a szó megvédelmezi a parketta idegborzoló nyikorgása ellen.
– Anyu – ismételte meg hangosabban a másik szobába lépve, de most sem jött válasz.
A kislány szeme egyre inkább megszokta a sötétséget, már nem kellett tapogatóznia. Céltudatosan elindult a sarokban álló fehér halom felé.
– Anyu?
Először óvatosan végigtapogatta, aztán felrántotta a fehéren világító paplant.
Nem feküdt alatta senki.
Többet már nem is szólt. Megfordult, és ugyanazon az úton visszaóvakodott a szobájába.
Bebújt a paplan alá, és az orráig húzta.
Behunyta a szemét.
Félálomban még látni vélte, amint egy sötét árny eloson az ablaka alatt.
Még újdonságnak számított, hogy sötétben kell hazamenni az iskolából, mert nemrég állították előre az órákat. Máskor a rajzszakkör sem tartott ilyen sokáig, csak hát temperáztak, és utána el kellett mosni a vizestálkákat, az összes ecseteket, valamint le kellett sikálni a kezüket is. Nagyon alaposan, szappannal.
Ennyi elővigyázatosság mellett érthetetlen, hogy mégis szivárványszínű foltok jelentek meg a kócos-szőke kislány rózsaszín dzsekijén. A jelenség szemlátomást őt is aggasztotta, mert többször megpróbálta a foltokat benyálazott ujjával ledörzsölgetni. De ettől valahogy csak még rosszabb lett az egész.
– Felmehetek hozzátok, ha még nincs otthon anyukám. Hármat fog csörögni, ha hazaért, azt mondta – torpant meg a kislány a kapubejáró mozgásérzékelő lámpájának fénykörében. Copfja szétcsúszott, a sapkája pedig úgy állt a fején, mintha nagyon messziről hajították volna rá. A sálja egyik végét a földön húzta, ahogyan az iskolatáskáját is.
– Jó, de a ti lépcsőházatokban menjünk. Az sokkal izgibb! – felelte a másik kislány, aki nem volt se szőke, se copfos. Valamint sapkát és sálat sem viselt, talán gyengeségnek tartotta az ilyesmit. A csípős októberi időjárás ellenére merészen begombolatlanul hagyta a kabátját, és helyeslést sem várva loholt a házuk másik, izgalmasabb lépcsőháza felé.
A ház nagyon szép helyen állt: egy árnyas fákkal teli terecske és egy kedves kis utca sarkán. Ha külsejével nem is, a magasságával kitűnt: a tér három-négy emeletes házaival szemben hat emelettel tört az égbe. A legfelső kettő éppen úgy nézett ki, mint a szőke kislányon a sapka: mintha nagyon messziről hajították volna rá.
Másban is hasonlított a kislányra: ugyanúgy festékfoltok pettyezték. A térre nyíló kapuját – ahol eddig ácsorogtak a lányok – barnára, a kapubejárót vajsárgára festették. Aztán valaki pékséget nyitott a földszint egyik üzlethelyiségében, és jajvörösre festette az ajtó- és ablakkereteket, hogy a boltot mindenki észrevegye. Az egyik harmadik emeleti lakó, aki az egyetlen térre néző erkélyt birtokolta, méregzöldre pingáltatta a rácsokat, málnarózsaszínre a környező falat. A legfelső két emelet falait pedig répasárgára dekorálták az építési vállalkozók.
A foltoktól eltekintve sötétszürke, omladozó vakolat borította a házat. A kis utcára nyíló oldalában éppen ezért dúcolták alá teljes hosszában – nehogy valakinek a fejére essen egy mészkő tengeri csikó, kagylóhéj, valamelyik nagydarab római isten lábfeje vagy egy karcsú nimfa alkarja.
A kislány – iskolatáskáját egyetlen pillanatra sem emelve el a földről – engedelmesen követte barátnőjét a fagerendákból épült folyosón. A másik bejárat előtt megállt, majd a fogával próbálta lehámozni az ujjairól a kesztyűjét, hogy beüthesse a kapukódot.
– Szia – hallotta meg hirtelen a háta mögött a férfihangot. Felnézett. Egy fekete kabátos férfi lépett mellé, aki megnyerően igyekezett mosolyogni rá. – Ida, ugye, ez a neved? Otthon van az anyukád?
Ida egyet bólintott, aztán megrázta a fejét. Idegenekkel soha nem állt szóba. Pedig ez a bácsi feltehetőleg nem is volt idegen. Szomszéd, vagy valami ilyesmi. Tudta a kapukódot, be is ütötte, és bement a házba. Mielőtt becsapta volna maga mögött a kaput, még egyszer barátságosan rámosolygott a lányokra.
– Jöttök?
Jöttek. Átbújtak a bácsi hóna alatt, aki a barna hajú kislánynak engedte át az ajtógombot, majd gyors léptekkel elsietett.
– Nagyon állat! Itt nincs mozgásérzékelős lámpa – ujjongott Tamara, és nagy robajjal bevágta maguk mögött a hatalmas faajtót.
Most aztán az orrukig sem láttak, és a bácsi sem kattintotta fel a lépcsőházban a világítást, ráadásul egy pillanat alatt elnyelte a föld. Ida a kapcsoló után tapogatózott.
– Nehogy felkapcsold a villanyt! Játsszuk azt, hogy eltévedtünk egy kihalt kísértetkastélyban, és egy borzongató fuvallat eloltotta a fáklyánkat! – mondta Tamara, és előreszaladt, amíg neki nem ütközött a fanyar szemétbűzt árasztó kukáknak. – Hullaszagot érzek!
– Tamara, én félek. Kapcsoljuk fel a villanyt – mondta Ida halkan, de inkább csak magának. Óvatos léptekkel követte a vaksötétben előretörtető barátnőjét.
Körbenézett. A hatodik emelet és a tetőterasz tujái felett látható zsebkendőnyi eget szürkéslilára festette a városi kivilágítás, de odabenn a házban koromsötét volt, az elhúzott függönyök mögül alig szűrődött ki némi fény. Az udvar közepén, a szőnyegporoló tövében egy alak homályos körvonalai látszottak. Kukának kicsi volt, virágcserépnek nagy. Egyszer csak megmozdult. Hirtelen négy lábra állt, és mintha gyanakodva méregette volna a gyerekeket.
– Egy kutya – mormolta Ida, és megfordult, hogy megkérdezze Tamarát, szerinte mi az. – Figyelj csak…
De mire visszanézett, a kutyaforma lénynek nyoma veszett. Tamara már az első emeleti lépcsőfordulóból kiabált:
– Nem, kezdjük újra. Azt játsszuk, hogy fáradt utazók vagyunk, és ránk esteledett. Be kellett térnünk ebbe a gyanús kastélyba, mert odakinn vihar tombol. Hiába kopogtunk, nem nyitottak ajtót, ezért bemerészkedtünk. Nincs más választásunk, ha nem akarunk ronggyá ázni.
– De kik laknak ebben a kastélyban?
– Még nem tudjuk. A kérdés inkább az, hogy mik? Mert nem emberek, az biztos. Egyelőre mit sem sejtünk. Gyanútlanul botladozunk a sötétben.
– Ez így is van. Mármint hogy botladozunk – erősítette meg Ida, mert éppen felbukott Tamara tornafelszerelésén, amit az a földön húzott maga után.
– Ez igazából egy emberi fej – mutatott a mocskos tornazsákra Tamara. – De még nem gyanakszunk.
– Mikor kezdünk gyanakodni?
– Idővel – kezdett suttogni Tamara, hogy jelezze, a játék elkezdődött.
Lassan, lélegzet-visszafojtva vették a lépcsőfokokat. Bár a szemük egyre inkább hozzászokott a sötéthez, sötét és még sötétebb árnyakon kívül továbbra sem láttak semmit.
Már a második emeleten jártak, amikor Ida megállt a kanyarban, mert a szeme sarkából valami mozgást észlelt. A folyosó végén ormótlan alak bontakozott ki, amint behajlított térddel előrehajol, mintha az egyik sötétbe borult lakás kulcslyukán vagy ablakán kukucskálna befelé. Azzal a fura, seprűszerű tárggyal a kezében éppen olyan volt, mint egy… mint egy…
A banya hirtelen felegyenesedett, és határozottan megindult Ida felé.
