„Talán nem egyéb a szél megrepedt szívek végsóhajánál?” 155 éve halt meg Szendrey Júlia költő és műfordító, Petőfi Sándor felesége, akiről – meglehetősen igazságtalanul – csak a hűtlen özvegy képe él a közvéleményben, utalva a Szeptember végén soraira: „ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt…”.
Ami a világnak Rómeó és Júlia, nekünk magyaroknak: Júlia és Sándor. A halhatatlan, örök szerelem szimbólumai. Szendrey Júlia 17 éves volt, amikor Petőfi Sándorral megismerkedett, pontosan egy évvel később már a felesége lett, újabb egy év múlva édesanya, majd 21 évesen már özvegy. „Élt 39 évet.”
Szendrey Júlia 1828. december 29-én született Keszthelyen Szendrey Júlianna néven, édesapja, Szendrey Ignác a Festetics-birtok tiszttartója volt. Tízéves korától a mezőberényi Wenckheim-kastélyban működő leánynevelő intézet, majd a pesti Tenczer-Lejtei Leánynevelő, végül újra Mezőberényben, a Celestim-kastélyban működő leánynevelő tanulója volt, ahol német és francia nyelvet, táncot, zongorát, viselkedést oktattak.
Miután édesapja a Károlyiak jószágigazgatója lett, a család a Szatmár vármegyei Erdődre költözött, s a helyi kastélyban éltek. Júlia a vidéki élet egyhangúsága elől menekülve gyakran töltötte idejét nagykárolyi barátnőjénél, Térey Marinál. 1846. szeptember 8-án a városban tartott megyebálon ismerkedett meg Petőfi Sándorral, s az akkor már ismert költő rögtön elnyerte a lány szívét.
„(…) milly hidegen, megvetően bánnak édes apám és anyám Sándorommal, jövendő férjemmel, ki iránti szerelmem adta egyedül az erőt le nem roskadni annyi küzdés alatt, őt láttam illy helyzetben, őt, ki minden szegénysége, nélkülözései mellett soha megvetést, megaláztatást nem tűrt és nem tűrhet soha, már mint költő sem, ha egyéb tulajdonságait nem nézzük is – őt láttam illy helyzetben, férjemet, kit áldani annyi mint engem áldani, kit eltaszítni annyi mint engem eltaszitni.” (Szendrey Júlia levele)
PETŐFI SÁNDOR: SZÁLL A FELHŐ…
Száll a felhő magasan, magasan.
Az én rózsám messze van, messze van.
Száll a felhő nyugatra, nyugatra,
A napnak is arra van az utja.
Szállj, felhő, szállj a rózsám fölébe,
Mondd, hogy oly bús a szivem, miként te.
Szállj te is, nap, a rózsám fölébe,
Mondd, hogy úgy ég a szivem, miként te.
(Berence, 1846. szeptember végén.)
A szerelem kölcsönösnek bizonyult, s Júlia apjának tiltása ellenére, a háromszori kihirdetés alól felmentést kapva pontosan egy évvel később, 1847. szeptember 8-án házasságot kötöttek. A boldogító igent az erdődi kastély kápolnájában mondták ki, a szertartáson az apa nem volt jelen és áldását sem adta a frigyre. A hosszú, másfél hónapig tartó mézesheteket Koltón, Teleki Sándor kastélyában töltötték, ott született meg a Szeptember végén, a magyar irodalom egyik legszebb verse.
„Szabadnak kell a költőnek lenni, mint a gondolat. Szabadság kell neki, hogy álmodozó lelkének szeszélyeit és ábrándjait kielégíthesse” – írta fiatalkori naplójában. Jóllehet a lány szüleitől semmilyen támogatást nem kaptak, sikerült saját otthont teremteniük, Jókai Mórral közös lakásban éltek, és Pesten az irodalmi élet ünnepelt párja lettek. Júlia, akit a magyar George Sandnak is neveztek, a különc francia írónőhöz hasonlóan rövid hajat viselt, szoknya helyett gyakran nadrágban jelent meg, és rendszeresen szivarozott.
Fiatal házasként írta: „Csak mióta asszony vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit és legkeserűbb bánatát.” Már állapotos volt, amikor kitört az 1848-as forradalom, március 15-én francia mintára ő varrta és tűzte férje mellére az első piros-fehér-zöld kokárdát. Petőfi naplójából ismert, hogy miközben ő a Nemzeti dalt írta, szíve hölgye magának piros-fehér-zöld főkötőt készített. Egyetlen gyermekük, Petőfi Zoltán 1848. december 15-én született meg, amikor Petőfi már a honvédseregben katonáskodott, a gyenge fizikumú, kalandvágyó fiú csak huszonkét évet élt.
A családját féltő költő a szabadságharc végén Székelyföldre menekítette családját. Feleségével utoljára 1849. július 20-án Tordán látták egymást, amikor Petőfi Bem seregéhez indult. Júliához ezután már csak néhány levele, majd a július 31-i segesvári csata után az elestéről szóló hír érkezett.
Mivel halálának szemtanúja nem volt, a Kolozsvárra menekült Júlia a mindössze héthónapos kisfiát hátrahagyva elindult, hogy biztosat tudjon meg férje sorsáról. Először Segesvárra ment, majd Törökországba próbált útlevelet szerezni, mert azt hallotta, Petőfinek sikerült oda szöknie, de kérelmét személyesen Haynau utasította el.
A kétségbeesett özvegy egy ideig apjánál élt Erdődön, ott ismerkedett meg Horvát Árpád történésszel, akihez még a gyászév letelte, tíz nappal Petőfi halálának évfordulója előtt férjhez ment. Elhatározásában vélhetőleg a döntő szerepet az játszotta, hogy egy osztrák tiszt a szeretőjévé akarta tenni, és hogy méltó módon nevelhesse fel gyermekét, hiszen ezzel helyzete rendeződött, s Horvát személyében támaszra talált.
SZENDREY JÚLIA: AZ EMLÉKEZET
(részlet)
Oh bölcsek, mily nagy csalódástok,
Midőn oly bölcsen állítjátok,
Hogy nincsenek kisértetek!
Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,
Mint sírjából feljáró lélek
A múltból az emlékezet?
Csakhogy nem vár éjféli órát,
Mely föltárja zárt koporsóját,
Hogy rémes útját kezdje meg;
És nem is űzi el a hajnal
Mikoron a kakas megszólal
Sirjába e kísértetet.
S nincs imádság, nincs vezeklés, mely
Megszentesitő erejével
Elüzze vagy elfojtsa azt;
Ellenben egy hang, hely vagy illat,
Kisértetképen felriaszthat,
Felidézvén a multakat.
Az esküvő híre hatalmas felzúdulást keltett, Júlia támadások kereszttüzébe került, népszerűtlenné vált azzal, hogy nem tudta felvállalni a nemzet özvegye címet. Az emberek elfordultak tőle, ízléstelen pletykák keltek szárnyra, a legtöbben úgy vélték, csak becsvágyból ment férjhez, s halála után megtagadta Petőfit. A költő legjobb barátja, Arany János A honvéd özvegye című versében fejezte ki felháborodását – igaz, a verset csak 1882-ben bekövetkezett halála után hat évvel tette közzé fia, amikor már rég nem élt Júlia sem. Arany nem tudhatta, hogy milyen lavinát indít el verse, mennyire meghatározza a közvélekedést Júliáról.
Noha a Júlia részéről csak tiszteleten és barátságon alapuló második házasságból négy gyerek született: két fiú, Árpád és Attila, és két lány, Ilona és Viola (aki egészen kicsi korában meghalt). Ö, nem találta meg a boldogságot. A kapcsolat megromlott, eltérő szexuális és érzelmi igényeik mellett a tisztelet és barátság is elmúlt, férje egyre rosszabbul bánt vele, más asszonyoknál keresett kielégülést, amiről naplójában így vallott: „Benne megmentőmre véltem találhatni, s nem másra csak egy kéjenc állatra találtam?! (…) sohasem akart bennem mást tekinteni, mint durva érzékeinek alárendelt vak eszközt”.
Júliát ismét megrótták, amikor 1867-ben a már nagybeteg asszony végül elhagyta urát, csak legkisebb lányát vitte magával, Horvát Árpád Stomfára küldte a két fiút, eltávolította őket anyjuk közeléből. Élete utolsó évét egy kis lakásban töltötte, amelyet apja vásárolt számára.
„Néha lehetlen ellentállnom, lehetlen legyőznöm azon lelki szükséget, mely leírni késztet gondolatimat, mit aztán a másik kedélyhangulatban, mikor kimerültség, majdnem állati eltompultság fog el, mikor ugy szólván, undorral nézem mindazt, mi előbbi lelkesültségemben egész valómat átható eszmék tolmácsolása, kifolyása volt, többnyire eltépek, s ezen megsemmisítéstől csak a feledés menti meg egyes soraimat, nem pedig mintha egyik több értékkel bírna előttem, vagy a megmaradásra méltóbbnak tetszenék. Igy lesz ez örökké? nem fogok-e végre egyik vagy másik állapotban végképen megmaradhatni? mindegy bár melyikben, csak ne ez örökös hánykódás, lelkemnek ez örökös föltámadása és meghalása.” (Szendrey Júlia: Napló. Tűnődések II. 1854. november 28.)
Betegségtől meggyötörten, boldogtalanul, elhagyatottan – egyedül sógora, Gyulai Pál irodalomtörténész és egy fiatalember, a Petőfi-rajongó és Szendrey Júlia mély tisztelője, Tóth József titkár segítette – alig 39 évesen méhnyakrákban hunyt el 1867. szeptember 6-án. A Kerepesi temetőben, a Petőfi családdal közös sírban nyugszik. Utolsó útjára, amelyről idős apja gondoskodott, csak Zoltán fia kísérte, második férje nem engedte el a temetésre közös gyermekeiket, akik sorsa szomorúan alakult. Petőfi Zoltán alig 22 évesen halt meg tüdővészben, és öccsét, Horvát Attilát is 22 évesen vitte el ez a kór. Ifjabb Horvát Árpádból elismert orvos lett, aki Puskás Tivadar mellett is dolgozott. Felesége korai halálát nem tudta feldolgozni, morfinfüggővé vált, 31 évesen öngyilkos lett. Egyedül Horvát Ilona érte meg az idős kórt, 1945-ben halt meg, és mindig szeretettel emlékezett vissza édesanyjára.
Szendrey Júliában akkor csak az istenített költő hűtlen özvegyét látták, pedig inkább mondható tragikus sorsú asszonynak, Schöpflin Aladár szerint „a Petőfi-legenda áldozata”. Ő maga is írt verseket, fordított, 1856-ban magyarításában jelentek meg először Andersen meséi, s figyelemre méltóak esszéi is. Petőfi emlékéhez soha nem lett hűtlen, a költő iránti szerelme sosem szűnt meg, erről naplója, feljegyzései tanúskodnak.
SZENDREY JÚLIA: ELFOJTOTT KÖNNYEIM
(részlet)
Nehéz bántalmak égető
Könyűje forr szememben,
míg olthatatlan gyűlölet
Szikrákat szór szivemben!
S elfojtani kell könnyei,
Nehogy valaki lássa,
Kacagnom kell, kinomnak hogy
ne halljék sikoltása.
Naplójának is külön története van: levelesládáját barátjának és titkárának, Tóth Józsefnek ajándékozta. Ő a férjjel, Horvát Árpáddal és az irodalomtörténész Gyulai Pállal, Júlia sógorával abban állapodott meg, hogy semmit sem hoznak nyilvánosságra, és ehhez tartották is magukat, Gyulai azt terjesztette, hogy a naplót és a kéziratokat a sírba tették.
„Sötét titkoknak bölcsője a jelen, megfejthetetlen talány a jövő, széttéphetetlen a fátyol, mellyet reá a sors vetett. Rövid időn előttem fog állani a való egész meztelenségében; de ha sejtésem nem csal, jaj nekem! Még csak reményem se marad! nem fogok bírni semmivel a világon, de szegénységem ollyan lesz, mint lenne a mindenség királyáé, ha egy pillanatban mindenét elvesztené; és lehet-e ennél kínzóbb? Inkább soha semmivel sem bírni, mint aztán mindent elveszteni.”
A rendkívüli irodalomtörténeti értékkel rendelkező kéziratok csak 1925-ben kerültek elő, és három évvel később tette közzé őket Mikes Lajos. 2016-ban „Naponként árvább” címmel jelent meg Szendrey Júlia leánykorától haláláig vezetett naplójának teljes kiadása, amelyben megrendítő személyes sorsát és házasságainak történetét írja le.
„Majdnem egy századon át hordozta magán a hűtelenség bélyegét. Kiknek szívéhez legközelebb állott Petőfi Sándor, azok sütötték reá. Pedig ha olyan lett volna, amilyennek azok őt hitték és mutatták, a nagy költő szerelme nem szállhatott volna ép őreá. Ezt hinni lekicsinylés volna Petőfi Sándor iránt. Nem. Ők rokonlelkek voltak. Szárnyaló fantáziával megáldva, vagy megverve, büszkék, erősek, lázadók. És ezért nem tudtak elszakadni egymástól soha, bármennyire cáfolni látszanak is ezt a tények. Ez erényekből és ezen erények visszájából van összeszőve Szendrey Julia élete. Mi hosszú éveken át csak a fonákját láttuk eme szövésnek. Ideje már, hogy megvizsgáljuk a színét is. A fekete alapon világitó arany szállal beléhímzett írásjegyeket.” (Bethlen Margit)
Szendrey Júliának több szobra áll, Keszthelyen és Pécsett utcát neveztek el róla, szülőhelyén emlékszobát rendeztek be.
