Portréival – Dózsa, Petőfi, Ady, Bartók, Móricz, Szabó Dezső, Kós Károly – nem anatómiai vagy történeti hűségre törekedett, az arcokat az értékeket kifejező jelképpé formálta. Szervátiusz Tibor Kossuth-díjas szobrász, a magyar történelem, kultúra kiemelkedő személyiségeinek megformázója 85 éves.
A szász eredetű, elmagyarosodott Szervátiuszok vélhetőleg Mátyás király idején kapták szolgálattevő jelentésű latin nevüket. A család Erdély „fővárosában”, Kolozsváron élt, itt született Szervátiusz Tibor is 1930. július 26-án, szülei korán elváltak, Tibor az édesanyjával maradt. A rangos piarista gimnáziumba járt, ahol a tanárok nemzeti szellemben nevelték a fiatalokat. Gyakran volt szobrász apja, Szervátiusz Jenő műtermében, ott sajátította el a fa, a kő, a vas, a réz megmunkálásának számtalan titkát, s nyaranta vele járta Erdély falvait, városait, ő is faragott, székely kapukat díszítgetett.
A második világháború utolsó időszakát kamaszként egy menekülteket befogadó budapesti gyermekotthonban élte át (miközben apja Dániában angol hadifogságba esett). Itt rögzülhetett benne az a félelem és rettegés, ami későbbi katartikus szobraiban tükröződik. 1945 áprilisában egy marhavagonban tért vissza Kolozsvárra. Addigi munkái alapján 1950-ben vizsga nélkül felvették a Kolozsvári Művészeti Főiskola szobrász szakára.
1952-ben megfaragta első népi ihletettségű, modern kivitelű portréját: a Kalotaszegi menyecskét.1954-től vett részt romániai és külföldi kiállításokon. 1962-64 anyagi nehézségek miatt rákényszerült, hogy a kolozsvári Bábszínházban bábfaragóként dolgozzon.
A nemzetközi figyelmet 1965-1967 között készült Kolozsvári Krisztus című fémplasztikájával váltotta ki. 1968-ban kezdte „építeni” a Tüzes trónon Dózsáját, négy esztendeig tartott a vörösréz kompozíció megalkotása, közben elkezdődött a Securitate általi zaklatása, ezt a feszültséget sűrítette a Dózsába.1971-72 édesapjával elkészítették az egyetlen közös munkájukat a legendássá vált Tamási-emlékművet Farkaslakára.
Budapesten először 1983-ban állított ki. Portréival – Dózsa, Petőfi, Ady, Bartók, Móricz, Szabó Dezső, Kós Károly – nem anatómiai vagy történeti hűségre törekedett, az arcokat az értékeket kifejező jelképpé formálta. Hangsúlyosak a történelmet megidéző monumentális művei, és számos székely piétát faragott e nép szenvedéseinek felmutatására.
1977 óta Magyarországon él és dolgozik. Az áttelepülés lelki gyötrelmeit sokáig viselte, de úgy gondolta, hogy itt élve többet tud használni az erdélyi magyarságnak.1992-ben a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztjével, 2001-ben Kossuth-díjjal tüntették ki a megmunkálandó anyag természetét mindig tiszteletben tartó, az ősi és népi elemeket a modern művészet törekvéseivel ötvöző szobrászi tevékenységéért, a magyarság sorsa és történelme által megihletett munkásságáért. 2003-ban Magyar Örökség-díjat kapott, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal elismerést vehette át, s abban az évben Budapest díszpolgára lett. 2009-ben monográfia jelent életművéről.
Ars poeticája: „Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem. Vállalom népem hagyományait, sorsát, történelmét, múltját, jelenét és jövőjét. Keleti szép örökségünket Nyugatba ötvözve,a Nyugat figyelmét magunkra irányítva a szobrászat nyelvén erről akarok szólni.” Apja születésének 100. évfordulója alkalmából 2003-ban feleségével létrehozta a Szervátiusz Jenő-díjat, amelyet minden évben a nemzeti kultúráért elkötelezett, Kárpát-medencében élő művészeknek ítélnek oda. Művei számos hazai és román köztéren illetve közgyűjteményben továbbá a föld számos országának magángyűjteményeiben megtalálhatók.
Fotók:
Szervátiusz Tibor szobrászművész budapesti műtermében – Fotó: Czimbal Gyula/XXX. Magyar Sajtófotó Pályázat 2011
Cultura.hu
