„Tehetségem nem nagy, színérzékem jó, technikám egyszerű, routinról bravourról szó sincs ezt jól tudom” – írta magáról önéletrajzában Szinyei Merse Pál. A magyar plein air festészet megteremtője és a modern magyar piktúra első nagy képviselője idén 180 éve, 1845. július 4-én született és 105 éve, 1920. február 2-án halt meg.
„A művészetben is úgy vagyunk, mint a biliárdjátékban: csak akkor érvényes a lökés, ha a játékosnak legalább az egyik lába a földet éri.” Szinyei Merse Pál ezzel a pompás megjegyzésével nemcsak a saját művészeti felfogásáról tett hitet, hanem egyben találóan világított rá a magyar fantáziatípusra, mely mindenkor ösztönösen idegenkedett mindattól, ami végletes, ami irracionális.
Szinyei Merse Pál 1845. július 4-én Szinyeújfalun (ma Chminianska Nová Ves, Szlovákia) régi nemesi családban született. Apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja volt. Középiskolai tanulmányait Eperjesen és Nagyváradon végezte. 1864-ben beiratkozott a müncheni Képzőművészeti Akadémiára, ahol Strähuber, Anschütz, majd Wágner Sándor voltak a mesterei.
1868-ban a kiváló pedagógus, K. Piloty növendéke lett, az ő tanácsára kezdett a szabadban festeni. Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága.
Szintén Münchenben, de nem az Akadémiai szellemben festette otthoni élményeiből táplálkozó, bravúrosan megoldott tanulmányát, a kertben, a nyári napfényben frissen mosott ruhát teregető mosónőket és az őket figyelő „téns úrfit”, azaz a Ruhaszárítás című festményt. (A kép Teregetés, Mosónők, Ténsúrfi címen is szerepelt.) Fő témája itt is – mint „A hinta” tanulmányon – a mindent színjelenséggé változtató tűző napfény; az akadémiai szabályokat elvető, a közvetlen optikai benyomást rögzítő laza kompozíciójával Szinyei itt is az impresszionizmus lényegét ragadta meg, bár a franciák hasonló törekvéseit nem ismerte, Párizsban nem járt, s csupán a müncheni nemzetközi kiállításon szereplő Gustave Courbet realista képeit és Edouard Manet egészen korai, még nem impresszionisztikus műveit látta. (Claude Monet első impresszionista képét a Grenouillére-ről ugyanebben az évben festette.)
Az élet szeretetét és a természet szépségét sugárzó művei (Anya gyermekével, Szerelmespár, Hinta, Ruhaszárítás) után, 1873-ban alkotta élete fő művét, a magyar plein air festészet egyik gyöngyszemét, a Majálist. E művének lanyha fogadtatása kedvét szegte, hazatért jernyei birtokára, megházasodott, gazdálkodni kezdett, s ritkán festett.
Gondos művészi kerttelepítésének eredményei évtizedekkel későbbi színpompás tájképeiben öltenek majd testet.
A bécsi világkiállítással lezárult a magyar művészet XIX. századi fejlődésének egy jelentős korszaka, egyben nagy jövőjű, új törekvések első jelei bontakoztak itt ki. Tekinthetjük akár jelképesnek is, hogy bár az idős Barabás Miklóstól az ifjú Munkácsy Mihályiig minden jelentős élő mesterünket bemutatták, a kapuval szembeni központi helyre egy fiatal és ismeretlen mester, Szinyei Merse Pál Majális című képe került.
Néhány remekmű került ki ecsetje alól, például a feleségéről, Probstner Zsófiáról festett Lilaruhás nő (1874). 1876–77-ben a kastélypark végébe maga tervezte házat és műteremházat építtet. Az egészalakos képmás a festő fiatal feleségét ábrázolja. A mű minden jelentősége ellenére is visszalépést jelent a Majálishoz képest. A tájképi háttérrel ábrázolt alak nincs igazi egységben a tájjal. A kép műteremben készült.
1882-ban Bécsbe ment, s ott festette a Pacsirta című képét, amelyet a Majálissal együtt 1883-ban kiállít a bécsi Künstlerhausban, a pesti Műcsarnokban, végül a müncheni Glaspalast nemzetközi kiállításán. Az akadémikus tradíció e fellegváraiban továbbra is támadásban részesül mesterkéletlen, korszerű festészete, ő azonban nem kívánt behódolni a közízlés által megkívánt régies festőmodornak és képtárgyaknak.
„…A kolorit meglepő – írja a tudósító Szinyei képéről. – Csupa tűz, csupa élet… Kár, hogy a feldolgozott tárgy rémisztően prózai. Modern pantallóban, zubbonyban, felöltőben mulatozó emberek! Egy modern majális. Lehet-e köznapibb anyag a világban? Ha Szinyei nagyszerű színeihez méltóbb szöveget ád, ma több chancea lehetne arra, hogy versenytársait legyőzi.” Vagyis a kép kvalitásait a kritikus tökéletesen érzékelte, csak a tárgy volt ebben a miliőben szokatlan.
A Majális véletlenül került a magyar tárlatra. A legvalószínűbb az, hogy a magyar név láttán a postázó részleg tévedésből küldte ide
1884 elején Jernyén még megfest néhány realista tájképet, köztük a megdöbbentően tömör Hóolvadást, azután tíz évig nem nyúl ecsethez. Csak 1894-től állított ki ismét; az 1896-os millenniumi kiállításon a Majális végre átütő sikert aratott. A kritika bátor újítóként üdvözli, millenniumi nagy éremmel tüntetik ki, a Majálist megveszi az állam. Ezután a magyar művészeti élet egyik vezető alakja lett.
Csend a vászon mögött
Szinyei Merse Pál, a magyar festészet egyik megújító alakja nemcsak művészi pályáján, de magánéletében is súlyos megpróbáltatásokkal szembesült. Családját több tragédia is érte; meghalt a festő édesapja, nővére és két gyermeke. A nyomott kedélyű Szinyei három éven keresztül nem festett semmit. A személyes kudarcokat – különösen a szakmai és közéleti elismerés hiányát a korai évtizedekben – nehezen viselte, és ez érzelmi életére is rányomta bélyegét. Indulatai, visszahúzódása és hangulati ingadozásai fokozatosan aláásták házasságát.
Felesége, Probstner Zsófia – aki eleinte támogató társa volt – végül 1887-ben a válás mellett döntött, s magával vitte két leánygyermeküket. Szinyei egyedül maradt fiával, Félixszel, aki később maga is művészi pályára lépett. Az asszony később újra férjhez ment Ghillányi Imréhez, a későbbi földművelésügyi miniszterhez, és új házasságából öt gyermek született. Probstner Zsófia hosszú életet élt – 1952-ben hunyt el, 101 éves korában.
A válást követően Szinyei egy időre hátat fordított az ecsetnek. A festés helyét egy ideig a birtokigazgatás és a közélet töltötte ki. 1896-ban politikai pályára lépett: 1897-ben a héthársi kerület országgyűlési képviselőjévé választották. 1905-től haláláig a Képzőművészeti Főiskola igazgatója volt. Bár időszakosan eltávolodott a művészi alkotástól, a lélek mélyén mindig megmaradt annak, aki volt – a természet lírai festőjének, akit a sors, a társadalmi elvárások és a személyes fájdalmak olykor kényszerű csöndbe burkoltak.
Barátai és rokonai támogatása eredményeként fogott ecsetet, és kezdett ismét festeni. Utolsó korszakában, mintegy 25 éven át szakadatlan munkával töltötte idejét, bár ekkor sem készült 5-6 képnél több. Ekkor már kizárólag tájképfestészettel foglalkozott (Hóolvadás, Őszi táj). Dédunokája, Szinyei Merse Anna így ír róla: „Amennyire szerette a virágokat a természetben, kertben, nem szerette, ha sok virág volt a szobában, azt mondta, temetésre emlékeztet. Különben is kár levágni a virágot, minden a maga helyén a legszebb.”
Az ekkor már az egyik szemére megvakult festő 1907-ben részt vett a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) megalapításában, több képével szerepelt külföldi tárlatokon s mindenhol nagy elismerést aratott.
A nyugat-európai kortársakkal egyidőben fedezte föl a szabad levegő, a napfény festői ábrázolásának lehetőségét, s teremtette meg gazdag színvilágú realista táj- és portréművészetét.
Szinyei-Merse Pál 1920. február 2-án Jernyén (ma Jarovnice, Szlovákia) halt meg.
Halála után tisztelői és barátai megalakították a Szinyei Merse Pál Társaságot, amely a két világháború közötti művészeti élet egyik legfontosabb tényezője, a fiatal tehetségek hatékony támogatója lett.
2011-ben, több mint hetven év után került elő Vadrózsabokor című olajképe. 2017-ben a kecskeméti Bozsó Gyűjteményben nyílt kiállítás festményeiből. 2020-ban a Magyar Nemzeti Bank születésének 175. évfordulója alkalmából 10 000 forintos címletű ezüst emlékérmét és 2000 forintos címletű rézötvözetű emlékérmét bocsátott ki. 2021-ben, nyolcvan év után került vissza Magyarországra Vitorlás a Starnbergi-tavon című, korai festménye, és harminc év után nyílt életmű-kiállítása Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában Kép és kultusz címmel.
