„Nincs nehezebb, tövisesebb pálya a művészetnél, de nincs szebb sem, ha az ember arra jutott, hogy lelke minden költészetét ki tudja fejezni.” 145 éve, 1879. március 4-én fiatalon, alig 32 évesen halt meg Paál László, a magyar tájképfestészet egyik legjelentősebb hatású alkotója.
A barbizoni festők között említhetjük Paál Lászlót, a plein air tájképfestészet jelentős magyar képviselőjét, egyik legjelentősebb hatású alakját, lírai erdőrészletek realista festőjét. Munkássága azonban jóval túlmutat az egyszerű tájképi narratíván, hiszen amikor tájképet festett, akkor is belső drámáit, lelkének kivetüléseit vitte vászonra.
Paál László 1846. július 30-án született Zámon, Hunyad megyében (ma Románia), középiskolai tanulmányait Aradon végezte, itt ismerkedett meg 1862-ben Munkácsy Mihállyal és részben az ő hatására kezdett festeni. Az 1860-as években a Bécsi Képzőművészeti Akadémián kezdte meg, előbb Düsseldorfba, később pedig Párizsba költözött, de amikor csak tehette, a főváros melletti Barbizonban időzött.
Képeinek nagy része Európában készült, és ott is kelt el. Számos festményét a magyar műgyűjtők Amerikából és Európa különböző országaiból vásárolták vissza.
Paál László munkásságát a magyar művészettörténet általában a Munkácsy Mihállyal való barátságán keresztül értelmezi. Szoros kapcsolatuk már az aradi gimnazista évek alatt kialakult, és később, pályájuk is egymással párhuzamosan fejlődött. Az 1870-es évek közepére Munkácsy Mihály világhírű festővé vált, Paál Lászlót azonban csak a tájképfestészet vonzotta.
Út a fontainebleau-i erdőben című képe a párizsi világkiállításon kitüntetést kap.
Paál László az elismerések tekintetében nem számított sikeres festőnek. A sors különös fintora, hogy talán az egyik leghíresebb festménye, az Út a fontainebleau-i erdőben című, amelyet a magyar impresszionizmus, a plein air festészet egyik legfontosabb darabjaként szoktak emlegetni, éppen halála előtt, az 1878. évi párizsi világkiállításon kapott bronzérmet.
Erről azonban az alkotó már nem értesülhetett, mivel 1877-ben egy balesetben agysérülést szenvedett, 1878 tavaszán agyvelőgyulladással a meudoni kórházban ápolták, majd a charentoni elmegyógyintézetbe (szanatóriumba) szállították. Egy évvel később, 1879. március 4-én alig 32 évesen halt meg, temetésén csak Munkácsy Mihály, Deák Ébner Lajos és még néhány barátja vett részt. Sírját csak öt esztendőre vásárolták meg, így ma jeltelen sírban nyugszik a charentoni köztemetőben.
Az 1869-es müncheni nemzetközi kiállítást követően Paál László hosszabb tanulmányutat tett Hollandiában, ahol tanulmányozta a holland festők, különösen Hobbema és Frans Hals képeit. Egy jellegzetes holland faluban, Beilenben tartózkodott, itt festette ezt a képet is.
Ma már azonban elismertsége töretlen, hiszen Paál Lászlót a magyar tájképfestészet egyik legjelentősebb hatású alakjának tartják. Munkássága azonban jóval túlmutat „az egyszerű tájképi narratíván, hiszen amikor tájképet festett, akkor is belső drámáit, lelkének kivetüléseit vitte vászonra”.
Paál László első nagy magyarországi kiállítását több évtizedes hallgatás után, 1902-ben Lázár Béla művészettörténész és művészeti író készítette el, amelyre csaknem ötven képet sikerült összegyűjtenie. A tárlaton azonban tűz ütött ki, és öt festménye teljesen elégett, további hét pedig jelentősen megsérült. Műveit főként a Magyar Nemzeti Galéria őrzi. Ismertebb festményei: Est a fontainebleau-i erdőben; Kazlak; Nyárfák, Békák mocsara; Pusztai táj; Erdő mélye; A berzovai út, Naplemente.
