„Irodalmi sorsom nem az én sorsom, hanem azoké a millióké, akik nem tudták már papírra kaparni, elsuttogni, elhörögni azt, ami a börtönben, a lágerben történt velük” – írta magáról a 100 éve született Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író, az Ivan Gyenyiszovics egy napja és A GULAG szigetvilág szerzője.
„Az emlékezet az oroszok leggyengébb pontja, különösen, ha a rosszra kell emlékezni.”
1918. december 11-én született Kiszlovodszkban. Kozák eredetű, módos parasztcsaládból származott, anyja nevelte, apja még a fiú születése előtt baleset áldozat lett. Sok minden érdekelte, a rosztovi egyetem matematika-fizika szakát és a moszkvai irodalmi főiskolát párhuzamosan végezte el, végül matematika- és csillagászattanár lett.
1941 októberében bevonult, a világháborúban tüzérként szolgált, többször kitüntették. Szabadidejében naplót vezetett, és novellákat írt. A katonai elhárítás felfigyelt levelezésére, melyben Sztálint Bandavezérként emlegette, és 1945-ben 8 év kényszermunkára ítélték. Moszkva közelében, egy zárt kutatóintézetben akusztikai lehallgató-készülék kifejlesztésével foglalkozott, itt számos kiváló tudóssal találkozott, a börtönfolyosó lett az akadémiája. Kazahsztánba kerülve kőművesként dolgozott, a lágerben „írt” műveit emlékezetében rögzítette. Szabadon bocsátása után még három évet kényszerlakhelyen kellett töltenie, befőttesüvegben ásta el írásait, közben parkettalerakással foglalkozott. A sztálini személyi kultusz leleplezése után, 1956-ban rehabilitálták, ismét tanár lett Rjazanyban.
1959-ben három hét alatt írta meg kisregényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját, amelyet a Novij Mir című folyóiratnak küldött el. A látszatra jelentéktelen, epizódszerűen és időrendben egymásra következő események nem pusztán – epikai értelemben – illusztratív értékűek és funkciójúak, hiszen Szolzsenyicin minden, apró-cseprőséget megjelenítő mondata magában hordozza a műnek is koherenciát adó legnagyobb borzalmat jelentő mondandót: a végeérhetetlen rabságban megáll az idő, egyszerűen nincs is már jelentősége, értelme. S hogy ebben a szigorúan időszerkezetű elbeszélésben a túlélésre összpontosító hős és fogolytársai számára ennyire megszűnhet az idő fogalma, ez az ellentmondás hordozza igazán a regény valódi jelentését: a diktatúra embertelenségét, a kegyetlen tekintetnélküliség következményeinek látleletét.
„Foglyok, figyelem! Menet közben betartani a legszigorúbb rendet! Tilos széthúzni a sorokat, előreszaladni, egyik ötös sorból a másikba átmenni, beszélgetni, tilos félrenézegetni! A kezet hátrakulcsolni! Egy lépés a sorból jobbra vagy balra szökésnek számít, s az őrség figyelmeztetés nélkül tüzet nyit! Első sor, indulj!” (Alekszandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja)
A mű 1962-ben, a hruscsovi olvadás idején jelent meg, ebben a saját élményei alapján mutatta be a lágerek rabjainak életét. Magyarul először 1963-ban adták ki Wessely László fordításában. Hruscsov 1964-es bukása után azonban már nem közölték műveit a szovjet sajtóban, egyre élesebben támadták, zaklatták. A pokol tornácán és a Rákosztály című regényeket szamizdatban, illetve Nyugaton adta ki. 1967-ben nyílt levélben fordult az írószövetséghez, amelyben szót emelt a cenzúra eltörlése mellett, és követelte az ellene indított hajsza leállítását. Válaszul az Írószövetség 1969-ben kizárta tagjai közül, Szolzsenyicin pedig Szaharov és mások mellett tagja lett a szovjet polgárjogi mozgalomnak.
1970-ben neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat, de nem ment ki Stockholmba, mert félő volt, hogy nem engedik haza. 1971-ben külföldön jelent meg 1914 augusztusa című történelmi regénye, 1973-ban Párizsban adták ki A GULAG szigetvilág első kötetét (a kéziratot még 1968-ban csempésztette külföldre). Ebben történetíróként és szociografikusként tárja fel a munkatáborok és börtönök rendszerét, az áldozatok szenvedéseit. A lágervilág kiépítése, mint Szolzsenyicintől megtudjuk, már 1918-ban, Lenin hatalomra jutásával elkezdődött, s a szovjet állam végül olyan elnyomó rendszerré változott, mely senkit sem kímélt: gyerekeket, öregeket, nőket, hívőket és hitetleneket, a rendszerrel szembenálló értelmiségieket és meggyőződéses kommunistákat, a németek ellen harcoló szovjet katonákat, bárkit bármikor letartóztathattak, s elítélhettek öt, tíz, huszonöt évre. Mindent átitatott a félelem, s az ország testében rákos sejtekként burjánzottak a lágerek.
A műben adatok, emlékezések és interjúk keverednek. Ennek nyomán otthon sajtókampány indult ellene, letartóztatták, 1974-ben hazaárulás vádjával elítélték, majd kiutasították az országból.
„Az ember önállósága elleni harcban a szocialista állam először elvette tőle az egyik barátját: a lovat, helyette traktort ígértek neki. (Mintha a ló csak ekevonó, csak igásállat volna, nem eleven barát, bajban és örömben, nem családtag, nem az ember lelkének része!) Hamarosan irgalmatlanul üldözni kezdték másik barátját, a kutyát is. Lajstromba vették, sintértelepre szállították, de leggyakrabban a helyi tanácsok külön osztagai lövöldözték agyon őket. Ennek pedig nem egészségügyi, nem is fukar gazdasági megfontolások jelentették az alapját, hanem mélyebbek: hiszen a kutya nem hallgat rádiót, nem olvas újságot, a kutya afféle ellenőrizetlen állampolgár, ráadásul fizikailag erős, de ereje nem az államot szolgálja, hanem a gazdát mint személyiséget, függetlenül attól, milyen határozatot hoztak róla a községi tanácsban, és miféle paranccsal állítanak be hozzá éjszaka. Bulgáriában 1960-ban egész komolyan azt ajánlották a polgároknak, hogy a kutya helyett tartsanak… disznót! A disznónak nincsenek elvei, annak növeszti a háját, akinek kése van.
Egyébként a kutyák elleni hadjárat soha nem terjedt ki az államilag hasznos nyomozó és őrkutyákra.” (Alekszandr Szolzsenyicin: A Gulag szigetvilág)
Stockholmban ekkor vehette át a Nobel-díjat, Zürichben írt röpiratában alkut ajánlott a szovjet vezetésnek: leáll támadásaival, ha lemondanak a nemzetellenes marxizmusról, és teljesítik nemzeti hivatásukat. Lenin Zürichben című könyvének 1975-ös kiadása után az Egyesült Államokba költözött, ahol a vermonti Cavendish-ben telepedett le. Kiadta a GULAG 2. és 3. kötetét, és folytatta történelmi sorozatát, amely a Vörös kerék címet kapta. Az emigrációban egyre inkább erkölcsprédikátori, ideológusi és modernizmusellenes filozófusi alapállást vett fel.
Konzervatív elvei alapján elutasította a demokrácia és liberalizmus nyugati értékeit, Oroszország számára egy tekintélyuralmi, nemzeti, keresztény rendszert tekintett optimálisnak.
Az 1980-as évek közepétől, a gorbacsovi glasznosztynak köszönhetően művei ismét megjelenhettek hazájában. 1990-ben visszakapta állampolgárságát, 1994-ben hazatért, az Orosz Tudományos Akadémia tagja lett, de hatása már jóval kisebb volt, mint korábban.
Hosszas betegeskedés után, 2008. augusztus 3-án halt meg Moszkvában. Legjobb műveiben krónikás és vádló, történész és riporter, a megkínzottak és meggyilkoltak képviselője, az évtizedeken át titkolt bűnök leleplezője volt. Ezt írta magáról: „Irodalmi sorsom nem az én sorsom, hanem azoké a millióké, akik nem tudták már papírra kaparni, elsuttogni, elhörögni azt, ami a börtönben, a lágerben történt velük.”
