„Ez itt a samponos vízben, sajnos, Macsó, és holtában is mosolyog.” – Tara Monti horrorocska története a fekete macskáról Mucsi Boglárka képnovellájával kiegészítve, több mint horrorisztikus – odatapaszt a monitor elé.
Vannak szar periódusok, amikor az ember körül csak úgy rajzanak a negatív hullámok, így aztán tulajdonképpen meg sem lepődtem olyan nagyon, amikor hazatérve döglötten találtam a macskát. Szar, esős, hideg, undormány nap – ez már érződött az ébredés legelső pillanatában is, az ilyen napok a lehető legalkalmasabbak arra, hogy megdögöljön a kedvenc, mi több EGYETLEN macskád.
Én már attól kikészültem, amikor nem sokkal korábban Macsó három teljes napig nem jött haza, bolyongtam vadonszerte macskát kutatva, és annyit bőgtem, amennyit ember még nem bőgött macska miatt, de aztán megjött, sírva egymás karjába borultunk, és pár hetet boldogan éltünk, míg meg nem halt.
Erre most ott fekszik a küszöbön. És akárhonnan nézem, nagyon nem él. Csupa sár. Még nem is hullamerev.
Két oldalán a két kutya szimatol. Teljesen eljegesedő szívvel az első kezembe kerülő nagyobb nejlonszatyor után nyúlok. Meg se nézem, mibe tolom bele a macskát, összegöngyölöm, és a kuka tetejére teszem, hogy majd eltemetem, csak előbb… Előbb agyonütöm a kutyákat (mert nyilván ez a két köcsög nyírta ki és vonszolta a küszöbre a cicámat!), vagy nemtom… esetleg jógalégzek, igyekszem nem sikítani, ilyesmik…
Bemegyek a házba. Még ott az ablakpárkányon Macsó reggelije. Szegény cica, éhesen halt meg… Tizenkét zsebkendőt elbőgök, aztán fellobban bennem a remény. Lehet, hogy ez a szomszéd fekete macskája! Vagy a Janiéké, kik két házzal feljebb laknak.
Rohanás ki a kukához. Az udvar közepére borítom a zsákot. Ekkor konstatálom, hogy a cicát sikerült abba az üres kutyatápos zsákba lapátolnom, amelyikbe a használt macskaalmot borogatom pár napja. A macskaalom szemcsékbe panírozott, sáros fekete macskahulla gyakorlatilag felismerhetetlen, és pont úgy fest, mint egy azonosíthatatlan fekete macskahulla, amit macskaalomba paníroztak.
És macskakaka szagú. A kutyákat elhajtom, és egy ronggyal elkezdem törülgetni döglött macska fenekét. Van pöcse vagy nincs? Hát nem látni! Macsó herélt. Ez is olyannak tűnik. Vagy mégsem? Nincs olyan töke, mint egy nem herélt macskának, de nem is nőstény. Asszem, ez a hulla nem nőstény. De a seggeluka pont olyan rózsaszín, mint Macsóé. A gyászom azonban nem homályosíthatja el éleslátásomat, miszerint nagy valószínűséggel minden macska feneke rózsaszín a környéken. A feketemacskás szomszédok nincsenek otthon, hogy lecsekkoljam náluk az állományt.
Zokogva hívom kedvenc állatorvosnőmet. Nem veszi fel. Eszembe jut, hogy egyszer egy macskás fórumon viszonylag érthetően elmagyarázták, merre keressük a macska nuniját vagy pöcsét vagy expöcsét. Ha a két luk közt van hely, akkor fiú. De lehet, hogy ezt is felületesen olvastam. A lánynak van egy vagy a fiúnak? A fenékluk luknak számít? És akkor a lánycicák ott pisilnek?
Én mindjárt megbuggyanok. Megtapogatom a cicahulla micsodáját – pont olyan, mint Macsó macskámé azon a tájékon.
Bömbölve visszacsomagolom a zacskóba, és keresni kezdek valami dugipálinkát. Nincs. Xanaxot. Nincs.
Tizenhét pézsé után arra gondolok, hogy azért egy nyavalyás koromfekete macskán is fellelhető valami azonosító. Macsó mellén például van 6 darab fehér szőrszál.
Rohanás ki a kukához. Zsák kiborít, macskahulla kihull almostól. A sártól és az alomprézlitől semmit nem látni. Rohanás be. Hol a vödör? Hol egy lavór? Hol a sampon? Közben közlöm a kutyákkal, hogy miféle Armageddon vár rájuk. Forró vízben megmosdatom a döglött macskát. Pont akkora, mint Macsó. Talán mintha kisebb lenne, nem? Á, csak az összetapadt szőre miatt. Lemosom róla a sarat, szép tisztára áztatom, a farkánál fogva löbbögetem, közben eszembe jut, milyen kis babszem volt, amikor egymásnak rendelt minket a sors a győri Praktiker előtt, hogy a kapucnimban lakott hetekig, meg a zsebemben, és milyen helyes volt, amikor a pizzámra ült, meg amikor elcseszte a komputerem, megette a router zsinórt, beleírt a leveleimbe, és hogy tudott dorombolni a hasamon összegömbölyödve. És a mosolya… Mert igenis volt neki. Mosolyogva ült mindig a mosógépen is, nézte, mit művelek a slózin, és amikor a vécépapír felé nyúltam, akkor elrohant a tekerccsel. Ez itt a samponos vízben, sajnos, Macsó, és holtában is mosolyog.
És igen. Ott vannak a fehér szőrszálak a mellén. Nem tudom megszámolni, de van pár fehér szőrszál… eddig nem is láttam, de van ott egy borsónyi kis fehér folt is, amit teljesen eltakart a fekete szőr. Igen, és a füle tövénél ritkásabb a bundácska… mint Macsónak.
Macska azonosítva. Nyomozás lezárva: a kutyák elkapták, eltörték nyakát, végighurcolták a sártengeren és letették a küszöbömre.
Macska kap egy tiszta Pedigré Palos zacskót és felravatalozom a kuka mellett a farakás tetején, hogy ha majd eláll az eső, akkor elásom.
Kutyáknak megmutatom a hátsó kijáratot, hogy arra húzzanak el világgá, és sose többet haza ne merjenek jönni!
Kibőgöm magam, majd leülök dolgozni, részint mert az jó terápia, részint meg mert a főnököm nagyon megértőnek mutatkozott, amikor a ló ellett, amikor a macskát herélték, amikor a ló lábat hasított, amikor a ló megint lábat hasított, amikor kovács jött, amikor az állatorvos nem jött, amikor a kutya kólikázott, amikor a macska eltűnt 3 napra, amikor vaskádért kellett menni Csemőre, amikor a kanca kéket szart, de kizárt, hogy annyira megrázná Micimacsó halála, hogy gyászhetet rendelne el a kiadónál.
Amikor némiképp lenyugszom és beletörődöm a megváltoztathatatlanba és eláll az eső, neki állok gödröt ásni, és eszembe jut egy Stephen King regény, a Kedvenceink temetője. (Arról szól, hogy egy család elköltözik a világvégére, egy veszélyes, forgalmas út mellé. Nem messze van egy temető, s a helyi legenda úgy tartja, akit abban a temetőben elhantolnak, az visszatér – igaz, kissé módosult karakterrel. A család macskáját elüti egy kamion, és hogy a gyerek ne omoljon össze, az apa ezen a helyen temeti el az állatot. A cica az éj leple alatt annak rendje s módja szerint feltámad, hazamegy, gyerek örül, papa-mama örül, aztán kezdetét veszi a horror…)
Macska a Pedigrés zacsiban örök nyughelyére kerül – némiképp morbid a kutyatápos zsák, de hát ez volt kéznél.
Ebek lapulnak a szénásban.
Takony, ótvar az idő. Bőgök.
Soha a büdös életbe nekem többet macska (sem) nem kell! Kutya se! Ló se!
Ráadásul dohányzás elleni gyógyszert szedek, amitől két hete zúg a fülem. És nyilván ettől vizionálok fekete macskát is.
Egy csapzott fekete macska vakarózik a laptopom klaviatúráján, a monitoron meg rohannak a betűk.
Aztán a látomás leugrik és halálsikolyaimmal mit se törődve a lábamhoz törleszkedik. Fekete, nedves a szőre, nyávog és nyakig sáros…
A kurva életbe, ez most kimászott a Pedigrés zacskóból…?!
Ijedtemben meglódul a lábam, a cica átszáll a kéglin, én visítok, fülemben vész szirénák bömbölnek. Hol egy balta? A látomásra zárom a vécéajtót, kalapáló szívvel rohanok ki a gödörhöz. Ások.
A döglött fekete macska OTT van a zacsiban.
KI VAN AKKOR A KLOTYÓMBAN?
Átrohanok a szomszédba: Tibi, megvan a macskád, a fekete? Megvan. Nyomás két házzal feljebb, Jani, megvan a macskád, a fekete? Megvan. Közben kiderül, hogy Sándor szembe-szomszédnak is van egy szurokcicája. Az is otthon szunyál.
Kutyák előóvakodnak. Hogy ők tényleg semmit. Ők nem nyírtak macskát. Hogy ők már így találták kint a mezőn. Gondolták, hazahozzák, hátha a mienk. Most akkor, hogy mégis él a döglött macskánk, maradhatnak a háznál, vagy kotródjanak a büdös francba, ahogy nemrég kértem?
Vissza a házba.
Macsó a klotyón óbégat, hogy engedjem ki. Mert éhes. És szomjas. És stresszes napja volt odakint az esőben, szeretne egy kis nyugalmat, ne csináljam már a fesztivált itt neki. Hanyatt vágja magát a konyhaasztalon a lámpa alatt. Megnézem a tökét, alaposan áttanulmányozom, miféle azonosító jegy található rajta a rózsaszín segglukon és pisilőn kívül. Pár fehér szőrszál csupán, azon kívül semmi. Na jó, a mosolya… De az is fekete, fekete, fekete.
Tara Monti
