Egy gyilkosság tragédia. Két gyilkosság tragikus egybeesés. Három gyilkosság már főműsoridős szórakoztatás. Kőkemény brit krimi a nemzetközi bestselleríró Tony Parsonstól.
Hét fiú egy közös fényképen, húsz éve, egy exkluzív magániskolában.
Gazdag, kiváltságos csemetékből gazdag, kiváltságos felnőttek lettek – de most egyiket a másik után találják vérbe fagyva, elvágott torokkal.
Hogy lehet elkapni a közösségi oldalon „Mészáros Bob” néven posztoló, titokzatos bosszúállót, aki mesterien elrejti a digitális nyomait? Egyáltalán, Hasfelmetsző twitterezne, ha élne? A bostoni fojtogató frissítené az állapotát a Facebookon? Vagy csak egy pszichopata magamutogatásáról van szó, és egész másutt kell keresni a gyilkost?
Max Wolfe nyomozó egyre közelebb jut az áldozatok közös múltjának sötét titkához, de közben a gyilkos is egyre közelebb jár hozzá – s ami még riasztóbb, az anyátlanul maradt kislányához
Pörgős, kőkemény brit krimi Londonból, a nemzetközi bestselleríró Tony Parsonstól.
Tony Parsons: A gyiloktáska
(Részlet a könyvből)
…a súlyos bűntettek, gyilkosságok mögött erős
érzelmek rejlenek.
GEORGE ORWELL: Az angol gyilkosság hanyatlása*
Összeköt minket a lánc,
Nem lazulhat soha már.
ETONI EVEZőS DAL
* Gecsényi Györgyi fordítása.
Prológus 1988
Amikor végeztek, a lányt az ágyon hagyták, arca a matracba fúródott, mintha már meg is halt volna.
A fiúcsapat az alagsori szobában. Fiúk, erősek, mint a férfiak, és kegyetlenek, mint a gyerekek.
Elvették, amit akartak, és nem maradt utánuk szinte semmi.
Már nem vicsorogtak, nem hörögtek a lány képébe, hangjuk nem süketítette a fülét. Most a hosszú étkező – asztal felől jött a hangjuk, cigarettáztak, és gratuláltak egymásnak a hőstettükhöz.
Ott hevert a pólója. De jó lenne felvenni. A lány össze szedte az erejét, a pólóért nyúlt, magára húzta, majd legurult a matracról. Nem szabad a szobában maradnia. Lassan kúszni kezdett a lépcső felé.
Az asztalnál ülők elnémultak. A pipa, gondolta a lány, lelassítja, elbódítja őket. Isten áldja a pipát! Vér tolult a szájába, fájt az egész arca. Fájt az egész teste. A vér az orrában eredt, megakadt a torkán, és felköhögte.
Leállt, megtörölte a száját, majd kúszott tovább.
Görcsös fájdalom feszítette a lábizmait. Fellázadt a teste. Úgy érezte, már soha nem fog engedelmeskedni neki. Tönkretették.
Tehetetlenségében legszívesebben sírva fakadt volna. De lenyelte a könnyeit, összeszorította a fogát, és továbbaraszolt az ajtó felé. Könyökén és térdén felhorzsolódott a bőr, ahogy centiről centire csúszott előre.
A gonosz tombolt ebben a szobában.
Csak azért sem fog ma meghalni.
Először azt hitte, nem vették észre. Mert a pipa hatása alatt voltak. Az lassítja le, bódítja el őket. Isten áld ja a pipát. Aztán a lépcső lábánál leállt, és meghallotta a nevetésüket.
Feléjük fordult, és látta, hogy őt nézik, végig követték a tekintetükkel, ahogy mászott.
Néhányan gúnyosan megtapsolták.
Aztán mind közül a leggonoszabb – a kövér, aki közben beszélt hozzá, elmondta mindennek, és élvezetét lelte fájdalmas sikolyaiban meg abban, hogy véresre harapta, karmolta a testét, e mocskos bagázs legrohadtabb gazfickója – nagyot ásított, kivillantva a költséges fogszabályozás remekét, majd így szólt:
„Fiúk, nem engedhetjük, hogy elmenjen.” A lány mély lélegzetet vett, és tenyerét a legalsó lépcsőfokra tette.
Sérült orra miatt nehezen kapott levegőt.
Kézfejére vér cseppent, akár egy hamuszínű gyöngy.
Ujjaival végigsimította a száját, majd nagy nehezen talpra állt. Csukott szemmel támaszkodott a falnak, enyhet adó álom csábította.
Aztán a fájdalom erőt öntött belé.
És a félelem.
És a fiú közelsége.
Egyikük közvetlenül mellette állt, szemében gonosz élvezet csillogott.
ő volt az, aki megszólította, és ártatlanul mosolyogva rávette, hogy idejöjjön.
Most megragadta a haját, és félrerántotta a fejét. Majd megfordult, s a hajánál fogva húzni kezdte vissza a szobába, ahol ő még nem akart meghalni.
A lány ösztönösen a fiú arcához kapott, és amilyen erősen csak bírta, a szemébe nyomta a hüvelyk ujját.
És csak nyomta, egyre mélyebbre.
Most te is megtudod, milyen a fájdalom.
Mocskos disznók. Mocskos disznók vagytok mind.
Mint egy táncospár, álltak ott összeakaszkodva, a fiú még a lány haját markolta, miközben ő minden erejével a gunyoros kék szemét nyomta, és másik kezének vérző, törött körme alatt csípni kezdett a bőre, ahogy a fiú hajában matatva fogást keresett. Megragadta a fülét, majd a bal kezével eleresztette a fejét, amikor amaz a velejéig hatoló fájdalomtól hátrahőkölt, s hasztalan próbálta ellökni magától a lányt, akinek a jobb hüvelykujja egyre mélyebbre nyomult szemüregébe, s még hosszú másodpercekig nekifeszült a szemgolyójának, amely egyszer csak egy nedves cuppanást hallatva hátrébb süllyedt a koponyában.
A fiú felüvöltött.
Az üvöltés betöltötte az alagsort, a lány fejét, az éjszakát.
A fiúk felálltak, de megbénította őket fél szemére megvakult társuk üvöltése.
A lány futásnak eredt.
Kettesével vette a lépcsőket.
Az ajtót zárva találta, de hála az égnek, a kulcs a zárban volt, s miközben kiáltásokat hallott a háta mögött, elfordította a kulcsot, és már kint is volt a szabadban. Döbbenten látta, hogy pirkad.
Meddig tartották bent ezek az állatok? A köd borította sportpálya túloldalán, ahol a fehér, H alakú rögbikapu magasodott, már látni lehetett az utat.
A lány átvágott a sportpályán, arca nedves lett a ködtől, lába meg-megcsúszott a harmatos füvön, miközben távolodott a tekintélyes iskola időtlen, fekete épületétől.
Nem nézett hátra, úgy futott, s arra számított, bármelyik pillanatban felharsanhatnak mögötte az üldözők kiáltásai, akik hamarosan utolérik és legyűrik őt.
De nem jött senki.
A sportpálya túloldalán kicsiny kőház fehérlett, valószínűtlen, akár a mesebeli erdész kunyhója, ám sötétbe borult, ezért a lány meg sem kísérelte, hogy oda meneküljön. Inkább az autóutat választotta. Ha odaér, talán nem kell ma meghalnia.
Már félúton járhatott, amikor a rögbikapu rúdjának támaszkodva megpihent, és hátranézett. Senki nem követte.
Bőrszíj csattant az oldalán, és eszébe jutott, hogy kutyapórázt csatoltak a nyakára. Dühösen letépte, és félredobta.
Ekkor látta meg, hogy az úton egy autó áll, amelynek ég a reflektora és jár a motorja.
Valaki észrevette őt.
Az autó felé vonszolta magát, miközben integetett és kiabált, hogy várjanak, várjanak, ott ne hagyják, s futott a drótkerítés mentén, rést keresett, talpa alatt már nem nedves fű volt, hanem aszfalt, aztán átbújt egy lyukon, és az út kemény betonján futott, és kiabált, kérem, ne menjenek el, és ekkor kinyílt az utas oldali ajtó, és kiszállt a kövér fiú, a leggonoszabb mind közül, de most nem nevetett, arcát gyilkos düh torzította el, és a lány most már tudta, hogy itt fogja érni a halál.
Többen kiszálltak a kocsiból.
A kövér fiú kinyitotta a csomagtartót, s feltárult a sötét rekesz, mint egy frissen ásott sír.
Azt még felfogta, hogy a kocsi hátsó ülésén jajgat valaki, a szemét siratja. Valaki, akivel ő bánt el, akit ő vakított meg.
Bárcsak mindnyájukat megvakíthatta volna. Megérdemelnék egytől egyig.
De már késő volt. Elhagyta az ereje. Legyűrte a kimerültség.
Győztek a fiúk.
Kezek ragadták meg, dühödt erővel szorították, a magasba emelték, és bedobták az autó csomagtartójába.
Rácsukódott a csomagtartó fedele, és elnyelte a sötét, miközben az autó visszakanyarodott az iskola ódon épületéhez, ahol a halál várt rá a matracon, az alagsorban, ahol nem kellett volna meghalnia.
Élete utolsó perceiben családtagjai jelentek meg előtte, akiket soha nem lát már, s őket követték – az út hoz hasonlóan, amelyet látott, de nem ért el soha – a férje, akivel soha nem fog találkozni, meg a gyermekei, akiket soha nem fog megszülni. Lepergett előtte az élete, amelyet elvettek tőle.
És ahogy elszállt belőle a lélek, utolsó leheletével némán elsiratta mindazt, amitől megfosztották azon az éjszakán.
