Tóth Krisztina Felhőmesék című új könyvében többek közt arról mesél a gyerekeknek, hogyan élnek a szappanbuborékok.
Hogy mi lett a kis denevérrel, aki madár akart lenni, hogyan gyógyult meg a kis hal, akinek megsérült az uszonya, hogyan élnek a szappanbuborékok, mit tudhatunk meg egy majdnem százéves bácsitól és a vízisiklók királyától?
A Felhőmesékből választ kaphatunk kérdéseinkre és megismerkedhetünk egy csodálatos kislánnyal, Lilivel, aki kíváncsi, tele van ötletekkel, és mindig helyén van a szíve, ha arra van szükség.
Tóth Krisztina legújabb mesekönyvéhez Timkó Bíbor rajzolt varázslatos képeket.
A Culturán a Mese a denevérről… aki madár akart lenni című mese már elolvasható a címre kattintva:
Tóth Krisztina: Felhőmesék
Mese a denevérről… aki madár akart lenni
(részlet)
Mese a denevérről… aki madár akart lenni
(részlet a meséből)
Volt egyszer egy kis denevér, akit Demeternek hívtak, és aki nem akart denevér lenni. Egy padláson élt a testvéreivel, unokatestvéreivel és távolabbi rokonaival, egy vidám és állandóan morajló denevérkolóniában.
Reggelenként a kis denevérgyerekek lökdösődve elhelyezkedtek a szelemenfán, és fejjel lefelé lógva, puha kis szárnyaikba burkolózva várták az esti, akarom mondani, a reggeli mesét. Tudnotok kell, hogy a denevérek nappal alszanak, így nekik, a denevérifjaknak a hajnal első sugarai jelentették a lefekvés idejét.
Debóra néni, a legidősebb denevérasszonyság ilyenkor odaszállt a lurkókhoz, és megkérdezte tőlük:
– Na, meséljek nektek valamit?
A denevérgyerekek kórusban feleltek:
– Mesélj!
– Félelmeteset? – kérdezte mosolyogva Debóra néni.
– Igen!
– Ijesztőt, olyat, ami a fényes napvilágon játszódik?
– Igen, de ne véreset!
