“…meggyőződésem, hogy százak, ezrek, milliók sorsa hasonló az enyémhez és az, hogy ezeket a megpróbáló időket kibírtuk, valóságos csoda.” Ujváry Lajos Munkácsy Mihály-díjas festőművész, tanár 10 éve halt meg Budapesten, halálának pontos ideje bizonytalan.
1925. február 26-án született Kaposváron. A művészet iránt már gyerekkorában érdeklődött. A veszprémi piaristáknál, majd a dombóvári katolikus főgimnáziumban tanult. Tanárai fedezték fel tehetségét, indították el a képzőművészeti pályán. 1944-ben felvették a budapesti Képzőművészeti Akadémiára, de a háború miatt nem tudta megkezdeni tanulmányait.
1945 januárjában a Tolna megyei Hőgyészről – ahol családjával élt – csaknem 200 falubeli társával együtt orosz munkatáborba hurcolták. Túlélte a borzalmakat, 1946 októberében tért haza betegen. A Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, Poór Bertalan és Szőnyi István tanítványa volt. 1949-ben azonban eltanácsolták a főiskoláról, ahogy később nyilatkozta: „túl sokat fecsegett”. Végül tanárai közbenjárására visszavették a főiskolára. 1951-ben szerzett diplomát, majd 1952-ben a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban (Kisképzőben) kezdett tanítani. 1985-ig, nyugdíjba vonulásáig az iskola rajztanára maradt, művésznemzedékek sorát tanította.
Első tárlatát 1953-ban a Fényes Adolf Teremben rendezték meg. A magyar irodalom legjobbjaival már diákkorában kapcsolatba került, róluk – Szabó Lőrincről, Kassák Lajosról, Remenyik Zsigmondról, Tersánszky Józsi Jenőről és Tamási Áronról – készült portréit 1960-ban állította ki a Csók Galériában. Festészeti stílusára tanára, Szőnyi István hatott leginkább. Érdeklődésének középpontjában a paraszti életforma régi rekvizitumai és újabb jelenségei álltak.
Különösen sokat foglalkoztatta az erdélyi székely falvak élete. Egyszerű, tömör formaadás, mélyen izzó, lírai színvilág jellemzi képeit. Az erdélyi Gyimeseket és a Dunakanyart örökítette meg képein, a jelenkori tájképfestészet egyik legmeghatározóbb egyéniségének tartják. Erdélyi, moldvai útjairól készített néprajzi gyűjtőmunkáját a Magyar Tudományos Akadémiának ajánlotta fel.
Első gyűjteményes kiállítását Dombóváron rendezték meg 1977-ben. Élete folyamán több mint 50 egyéni és csoportos kiállítása volt Magyarországon és külföldön egyaránt. Műveit Párizs, Helsinki, Tokió, Kairó, valamint több német és olasz város múzeumaiban és galériáiban láthatták.
„…meggyőződésem, hogy százak, ezrek, milliók sorsa hasonló az enyémhez és az, hogy ezeket a megpróbáló időket kibírtuk, valóságos csoda. De hiszen csoda egész nemzetünk léte-sorsa, ám erről mit sem tudnak Európa könnyebb életet hordozó népei, különösen a nagyok, a hatalmasak. Itt minden egyén pályafutása tanulságok, a magaméval hasonlítható, s ezt igyekeztem példázni.”
A Mednyánszky Társaság, a Művészeti Alap és a Képző- és Iparművészek Szövetsége tagjai sorába választotta. Halála előtti évben ismerték el hivatalosan, kitüntették a Munkácsy Mihály-díjjal, valamint Dombóvár díszpolgára címét is megkapta 2005-ben. Ugyanabban az évben életművéből állandó kiállítás nyílt Hőgyészen, képei láthatók a Magyar Nemzeti Galériában is. Budapesti lakóházának falán emléktábla található.
Halálának pontos napja ismeretlen, budapesti otthonából 2006. március 22-én tűnt el, és családja csak három nappal később értesült halálhíréről. Feltehetően kirabolták és súlyosan bántalmazták.
