„Ha versenyeznének az olvasók, ki talál meg minden helyet, ahol belenyúltam a szövegbe, nem lenne győztes, mert a változás sokszor csupán egy vesszőt vagy egy kötőszót érint, és észre sem vevődik.” Az Európa Kiadó ajánlásával Umberto Eco előszava A rózsa neve az átdolgozott kiadásához.
Az olvasó az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb világsikerét tartja a kezében. Súlyosan szórakoztató és szórakoztatóan súlyos regényt. Krimit. Igazi nyomolvasást. A nyomok, persze, a tettes nyomai. Ki a tettes? Miért halnak sorra a szerzetesek egy XIV. századi apátságban?
A rózsa neve nem volna tisztességes krimi, ha az olvasó a regény végén (a legeslegvégén) nem kapna választ erre a kérdésre. De tisztességes (ördögi, ravasz és mégis üde) regény se volna, ha a válasz nem törpülne el a még sokkalta nagyobb kérdőjelek árnyékában. „Ki a tettes?” Ez a kérdés – figyelmeztet a regényhez írott „széljegyzeteiben” Umberto Eco, a tudós szemiotikaprofesszor – nemcsak a krimiknek, hanem a pszichoanalízisnek és a filozófiának is alapkérdése.
A rózsa nevétől a rózsáig hosszú az út, és kacskaringós, de belátható. Ami a rózsától a „tettesig” sötétlő homályt illeti, bizony válasz nélkül maradunk.
Umberto Eco: A rózsa neve
Umberto Eco előszava
Talán nagyzolás azt mondanom, hogy átdolgozott kiadás ez, hiszen az eredeti szövegnek sem az elbeszélésstruktúráját, sem a nyelvi stílusát nem érintik azok az ilyen-olyan javítások, amelyekkel sok helyütt változtattam rajta. A stiláris módosításokkal is az volt mindössze a célom, hogy más szinonimát keresve megszüntessek néhol egy pár soron belüli szóismétlődést, vagy (de csak nagy ritkán) hogy könnyítsek egy-egy mondatszerkezeten.
Kijavítottam néhány (csakis középkori szövegekből merítő forráskutató munkám dicséretére legyen mondva: nem túl sok) hibát, ami miatt harminc éve furdalt már a lelkiismeret. Például egy korabeli herbáriumot lapozgatva a cicerbitá-t (ami egy cikóriaféle) cucurbitá-nak olvastam, és ily módon tökké változtattam át – csakhogy a középkori Európában nem ismerték még a csupán később, Amerikából ideszármazó tököt.
A legkiadósabban talán a latin idézetek mennyisége változott. Továbbra is fontos persze a latin: fokozza a kolostori hangulatot, és megerősíti, hitelesíti a koreszmékre célzó utalásokat; másrészt szívesen róttam némi penitenciát is az olvasóra. Amerikai kiadóm, Helen Wolff azonban figyelmeztetett rá annak idején, hogy egy európai olvasónak, még ha nem tanult is latint az iskolában, teli a feje palota- vagy templomhomlokzaton látott feliratokkal, és annyi filozófiai, jogi vagy egyházi vonatkozású idézetet hallott már, hogy nem rémül meg, ha olyan szavakba botlik, mint – tudom is én – dominus vagy legitur. Az amerikai olvasónak ellenben igencsak fel lett volna adva a lecke – mintha minálunk bőséges magyar nyelvű idézetekkel spékelne meg valaki egy regényt.
Neki is ültünk a fordítómmal, Bill Weaverrel, hogy könnyítsünk valamicskét a latin szemelvényeken, például úgy, hogy egy-egy latin idézet angolul folytatódik, vagy úgy, hogy az idézet megmarad ugyan, de a lényeget még egyszer körülírjuk – eszembe jutott, hogyan szokás mifelénk tájnyelvi beszélgetés közben a nyomaték kedvéért olaszul is megismételni a legfontosabbakat.
Az angol fordítást újraolvasva aztán rá kellett jönnöm, hogy mindeme könnyítések mit sem változtattak a szöveg stílusán, viszont érthetőbbé tettek egy-egy nehéz passzust. Elhatároztam hát, hogy könnyíteni fogok az olasz változaton is. Itt van például az a hely, ahol egy vita során azt mondja Jorge Jézusról: „Forte potuit sed non legitur eo usus fuisse”. Nem tagadhattam meg a szigorú aggastyántól, hogy a szent nyelven jelentse ki, miszerint Krisztus sohasem nevetet, de mindjárt ezután, amikor arról esik szó, miként figyelmeztette a rostélyon Szent Lőrinc a pribékeket, hogy félig már megsült, és fordíthatják a másik oldalára („manduca, iam coctum est”), úgy tettem érthetővé a poént, hogy inkább olaszra fordítottam a szót. Ezáltal ráadásul az eredeti kilenc sort is sikerült négyre csökkentenem, és így pergőbbé tennem a dialógust.
Íróként úgy jár néha az ember, mint fogorvosnál a páciens, aki mintha sziklatömböt érezne a szájában, de a fúró egyetlen finom érintésétől tökéletesen megkönnyebbül. Elég elhagyni egyetlen szót, és légiesebbé válik az egész bekezdés.
Ennyi. Ha versenyeznének az olvasók, ki talál meg minden helyet, ahol belenyúltam a szövegbe, nem lenne győztes, mert a változás sokszor csupán egy vesszőt vagy egy kötőszót érint, és észre sem vevődik. Talán szóra sem volt érdemes mindez, ám mivel a bibliográfiai pontosság kedvéért mégiscsak „átdolgozott” kiadás lett ez, ennyit mindenképp el kellett mondanom.
