„Tánc volt ez az életért a halál ellen.” 135 éve született Vaclav Nyizsinszkij lengyel származású orosz balett-táncos és koreográfus, akit ma is minden idők egyik legkiválóbb férfitáncosának tartanak.
Vaclav Fomics Nyizsinszkij (oroszul: Вацлав Фомич Нижинский, lengyelül: Wacław Niżyński, ukránul: Вацлав Хомич Ніжинський) a Gergely-naptár szerint valószínűleg 1889. március 12-én (a Julián-naptár szerint február 28-án), vagy 1990. március 12-én született Kijevben egy ünnepelt táncos házaspár, Eleonora Berda és Foma Nyizsinszkij második fiúgyermekeként, már apja is hírnevet szerzett virtuozitásával és hatalmas ugrásaival. A szülők társulatukkal bejárták a cári Oroszországot, így Vaclav kisgyermekkorát jórészt a Kaukázusban töltötte, ahol igen korán együtt táncolt bátyjával, Sztanyiszlavval és húgával, Bronyiszlavával. Amikor apja látta, mennyire vonzódik ő is a tánchoz, maga kezdte oktatni.
1898 augusztusában bekerült a szentpétervári Cári Balettiskolába, ahol tanárai hamar felismerték kimagasló tehetségét. Már növendék korában többször fellépett a Mariinszkij színpadán, kezdetben a balettkar tagjaként, később kisebb szerepekben. Első szólószerepét 1905-ben kapta Fokin Acis és Galatea című balettjében, szerepelt a cár előtt is a Carszkoje Szelo-i Kínai Színházban, illetve a Téli Palota Ermitázs Színházában.
1907 tavaszán befejezte tanulmányait és a Mariinszkij Színház együttesének szólótáncosa lett. Hivatalos bemutatkozását Julija Szedova partnereként a La Source című balettban a közönség és a kritikusok is egyöntetű lelkesedéssel fogadták. A legkiválóbb balerinák oldalán táncolt, s olyan balettek vezető szerepét alakította, mint az Ivanocska, a Giselle, A hattyúk tava, a Csipkerózsika és a Chopiniana. 1907 és 1911 között a Mariinszkij előadásain, illetve vendégtáncosként a moszkvai Bolsoj Színházban az összes főszerepet eltáncolta.
Sztárként fogadták
1909-ben a legendás impresszárió, Szergej Gyagilev, a Cári Színházak igazgatójának korábbi asszisztense azt a megbízást kapta Vlagyimir nagyhercegtől, hogy a Mariinszkij és a Bolsoj Színház tagjaiból szervezzen új balettegyüttest. Gyagilev elhatározta, hogy a társulatot még az év tavaszán Párizsba viszi, s Nyizsinszkijt kérte fel vezető táncosnak. Ebben az időben Nizsinszkij nyíltan meleg szerelmi viszonyban élt mentorával, Szergej Gyjagilevvel.
Nyizsinszkij azonnal meghódította a párizsi közönséget, amely valóságos sztárként fogadta őt. Testének szépsége és kifejezőereje, mozdulatainak pihekönnyűsége és acélos ereje, hatalmas ugrásai, az a hihetetlen képessége, hogy felemelkedve szinte megállt a levegőben, valamint különleges virtuozitása és drámai előadókészsége a balettművészet zsenijévé avatta. A klasszikus művekben és a Kleopátra (1909), Seherezádé (1910), A rózsa lelke (1911), Petruska (1911) című Fokin-balettekben táncos világcsodaként ünnepelték.
1911-ben a Mariinszkij Színház egyik Giselle előadásán illetlennek minősített jelmeze botrányt váltott ki, ezért Nyizsinszkij elbocsátását kérte. Gyagilev azonban nem engedte el, s társulatának állandó együttessé szervezése után Nyizsinszkijt első táncossá tette meg, sőt koreográfusi feladatokkal is megbízta.
1912-ben az ő koreográfiájával mutatták be Debussy Egy faun délutánja című művét, majd 1913-ban Sztravinszkij Tavaszi áldozatát. Mindkét darab megbotránkoztatta a kortársakar a klasszikus-akadémikus szentpétervári tánc hagyományaival való szakítás miatt.
Nyizsinszkij 1913. szeptember 10-én, a Cári Orosz Balett – Szergej Gyagilev együttese – egyik dél-amerikai vendégkörútján Buenos Airesben feleségül vette Pulszky Romolát, a kor legnagyobb magyar drámai színésznőjének, Márkus Emíliának és Pulszky Károly művészettörténésznek, a Szépművészeti Múzeum gyűjteménye egyik megalapozójának leányát. A házasság nem tetszett az együttes vezetőjének, ezért Gyagilev azonnali hatállyal elbocsátotta. A házaspár ettől kezdve 1945-ig Magyarországon élt. A házassággal kapcsolatban Kassák Lajos így vélekedett a művészre gyakorolt hatásáról:
„Hogy Nizsinszkij tragédiájához Pulszky Romola, a tizenhét éves rajongó kislány sokban hozzájárult, a könyv elolvasása után kétségtelennek látszik, bár, mint „bűnös”, Gyagilev áll az előtérben. „Bűnös”, milyen rossz szó ez itt! Mért lenne bűnös Gyagilev, aki a hozzá vonzódó Nizsinszkijt a poklokon át is magáénak akarta és mért lenne és miben lenne bűnös az az asszony, aki egész életét áldozta fel egy ideálért, aki véletlenül Nizsinszkij volt?”
A gravitációt meghazudtoló ugrásairól híres Nyizsinszkij koreográfus lett, forradalmasította a táncot azáltal, hogy szögletes, animált frízekké alakította azt, ami előtte lágy volt.
1914-ben Londonban saját társulat megalapítását kísérelte meg, de az felbomlott. Bár nehéz helyzetbe kerültek, szerelmük kitartott, a házaspár Madridba, majd Bécsbe utazott, ott született meg leányuk, Kyra. Innen Budapestre kerültek, ahonnan az I. világháború kitörésekor Nyizsinszkijt mint orosz állampolgárt internálták.
Gyagilev közbenjárására 1916-ban még részt vehetett a társulat észak-amerikai turnéján és New Yorkban bemutathatta Till Eulenspiegel című balettjét. 1917-ben idegösszeomlást kapott – a diagnózis szerint skizofréniában szenvedett -, kényszerképzeteitől szenvedve többször is a feleségére, gyermekeire támadt, így visszavonult a színpadtól és előbb Budapesten, majd Svájcban, St. Moritzban egy intézetben töltötte idejét.
Török Sophie a Nyugatban így idézi fel Pulszky Romola könyvét:
„Egy napon felesége arról értesül, hogy Nizsinszkij nagy kereszttel a nyakában megállítja a járókelőket az úton, s megkérdi, voltak-e templomban? Nizszinszkijné rémülten tesz szemrehányást neki a kínos feltünésért, de Nizsinszkij így felel: «Hiszen semmi rosszat sem csináltam! A világ utánoz, miért ne taníthatnám őket valami hasznosra, miért ne vezethetném őket Isten felé? Miért ne hozhatnám azt is divatba, ha már divatot teremtek, hogy az igazságot keressék?» Később, az aggasztó szimptomák láttán megrémült asszony az orvos tanácsára ápolót rendel férje mellé, aki azonban a masszőr szerepét játssza. Nizsinszkij egészen gyanutlan, de egy társaságban, ahol megkérdik, mivel foglalkozik mostanában, könnyedén meséli el, hogy színpad és szereplés hiányában egy új szereppel kisérletezett. «…hat hétig az őrültet játszottam. Az egész falú, családom, sőt még az orvosok is bedőltek. Egy ápoló vigyáz rám masszőrnek maszkírozva.» Ebben az időben állandóan rajzol, szobáit elborítja a sok furcsa kép, fekete és vörös szemek. «Miféle rémek ezek?» – kérdi felesége. – «Katonaarcok. A háború.»”
„Vadul forgott a térben, magával sodorva a közönséget a háborúba, romlásba, szembenézve iszonyattal, küszködve minden acélos izmával, hogy megmeneküljön az elkerülhetetlen vég elől. Tánc volt ez az életért a halál ellen.”
1947-ben családjával Londonba költözött, a whiskytől és a morfiumalapú fájdalomcsillapítók keverékétől állandóan tompultságban élt, majd ott halt meg 1950. április 8-án. 1953-ban holttestét Párizsba szállították, és a montmartre-i temetőben helyezték örök nyugalomra.
Második lányuk, Nyizsinszkij-Márkus Tamara és unokájuk, Kinga Nijinsky Gaspers is színész lett. Nyiszinszkij Pulszky Romola 1978. június 8-án 87 évesen Párizsban hunyt el.
