„Viharszeles mélyed felett / meredekedet bízva járjam, / sziklafalon hajnalmadár, / örömpiros legyen a szárnyam.” Ezen a héten az 59 éve elhunyt Áprily Lajos megrendítően szép versét ajánljuk.
Áprily Lajos költészete ma talán időszerűbb, mint valaha. Verseiben a természet közelsége, az emberség, a csend és a belső harmónia iránti vágy szólal meg, miközben a kor viharai között is rendíthetetlen hittel vall a szeretet és a szelídség erejéről. Bár líráját átszövi a mulandóság tudata, sorai mégis a béke felé vezetnek.
Nem véletlen, hogy a természet költőjeként emlékezünk rá: nála ember és táj elválaszthatatlan egységet alkot. A Lassú szárnyon ennek a csendes, mégis mélyen emberi költői világnak egyik legszebb megszólalása: „És hogyha mégis hullanék / sugaradban vagy sűrű hóban, / sohasem látott arcodat / láthassam egyszer, zuhanóban.”
Áprily Lajos 1887. november 14-én született Brassóban Jékely (ejtsd: Jékeli) Lajos néven és 1967. augusztus 6-án halt meg Budapesten.
ÁPRILY LAJOS: LASSÚ SZÁRNYON
Uram, a két szárnyam nehéz,
hozzád emelkedni ma nem mer.
Ne bilincselj meg és ne bánts
nagy súlyoddal, a félelemmel.
Te nagy völgyedben ne legyek
énekre béna, hitre gyáva.
Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,
mint kicsi koromban anyámba.
Hívott erőseid dalos
lakomáján mindig ne késsem.
Kapudtól ne térítsen el
utat veszítő szédülésem.
Viharszeles mélyed felett
meredekedet bízva járjam,
sziklafalon hajnalmadár,
örömpiros legyen a szárnyam.
És hogyha mégis hullanék
sugaradban vagy sűrű hóban,
sohasem látott arcodat
láthassam egyszer, zuhanóban.
