„Milyen álom egyensúlyoz / és miféle ébrenléttel, / hogy ami nappal felépül, / omlik össze bennem éjjel?” Ezen héten a 89 éve született Csukás István gyönyörű versét ajánljuk.
Csukás István egyfajta ifjúi lázadásból hegedűművész akart lenni, társaival naphosszat gyakorolt, kamarazenélt, előadásokon szerepelt, becsvággyal készült a hegedűművészi pályára. Föllázadt az egyetem ellen is, bölcsész tanulmányait nem fejezte be, inkább megjelent első verseiből, írásaiból, irodalmi segédmunkákból élt, és ettől kezdve az élete az irodalom körül forgott. Rátalált útjára. A gyermekeknek szánt versek, mesék és regények mellett kiragyogott kortárs, modern költészetével, amelyben megmutatkozott a zene iránti rajongás: a játékos dallamok, a hullámzó színvilág.
„Becsukott kötetei mellett elgondolkozom, miért szerettem a verseit, mert szerettem és ritkán örülhettem nekik? S nem zavart-e meg az öröm, mert várakozásom teljesedett?” – teszi fel a kérdést Csukás István költészetéről, és válaszol is: „Két szívverés közt a gázló, / vérbe fulladt csillag füstöl, / bekormozza menekülő / hátam, rámzuhan egestől.”
„Makacsul tiszta, semmi kihajlás semmiféle csábításnak. Jó olvasni. Gyümölcsök ízéhez hasonlítanám, az októberi déli napsütéshez, meg mintha valaki dinnyét kezdene meg a tóparton gatyában és szalmakalapban, és semmi élvezkedés, a vers nem ámít. Döccen egyet, ha elmerengenél, vagy rád csapja a halottak világát. Békéstarhoson járt zeneiskolába, olyan biztos ritmusérzéke van, mint keveseknek. A botfülűek mondhatnák botfülűnek is. A disszonanciából teremt harmóniát.”
Csukás István 1936. április 2-án született Kisújszálláson és 2020. február 24-én hunyt el Budapesten.
CSUKÁS ISTVÁN: CÍMNÉLKÜLI VERS
Milyen álom egyensúlyoz
és miféle ébrenléttel,
hogy ami nappal felépül,
omlik össze bennem éjjel?
Kalapot emel a bánat,
s belép az öröm, rámköszön.
Ide-oda lengő ajtó
kedélyem: homály s fényözön.
Mészkőszínű holdsütésben
vonat csattog át a szobán,
szívverés iramlik eltünt
percek indóháza után.
Lent az utcán nyílik végre
két szívverés közt a gázló,
indulok feléd, szerelmem,
s elsüllyed a buszmegálló.
Sóhajtva majd visszahívlak,
könnyezve majd elbocsájtlak.
Nekiütődsz, végső lökés
leszel, a holt ér falának.
Mesebeli puszták, rétek
hófehérre beretválva
körülállnak majd szótlanul,
ha kialszom, mint a lámpa.
Az ereszről lóg az alkony,
büféből ételszag árad,
kirakatüveg vizében
gémnyakú palackok állnak.
Mozi vöröslő ajtaja
csókol képen, csak előleg,
nőt ígér árva férfinak,
s filmszínészt magányos nőnek.
Tárul Vénusz Légyfogója,
gépies nász, rovarillat.
Könnyezve majd elbocsájtlak,
sóhajtva majd visszahívlak.
Ami-volt sínpár a szívben,
eltünt percek indóháza,
az arasznyi végtelenbe
csábít könnyű utazásra.
A plusz-minusz osztinátó,
dörgő semmi, omló visszhang
föld alól s az égen túlról
egyforma közönnyel biztat.
A villamos ablakára
nyomom arcom, elfelejtlek
ifjúságom, titkod őrzik
a holttengeri tekercsek.
Két szívverés közt a gázló,
vérbe fulladt csillag füstöl,
bekormozza menekülő
hátam, rámzuhan egestől.
Csak félkarom, csak egy ujjam,
ujjamon a köröm-ablak,
érjen ki a levegőre,
a rom alatt élők laknak.
Lent az utcán fehér szárnyam,
eladó a ritka példány,
fehér szárnyam összecsukva
lóg az újságos bódéján.
Én nem hiszem s én úgy tudom –
fejem rázom, mint a gyermek,
nincs bennem elég szánalom,
bárkiért is hadra keljek.
Özönlik, omlik, fuldokol
sejtjeim mikro-évadnyi
látomása, indulok az
új naprendszert felavatni.
Veszem kalapom, kabátom,
ha majd a halott évek
ülnek szobádban, gondolj rám
hátat fordítva a fénynek.
Két szívverés közt a gázló,
volt s lesz árnyéka a falon.
Éjszakám amit felépít,
lebontja buzgón nappalom.
