„De nyelvelnek, zsibongnak: űznek / S neki hajtanak önvesztükre / Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.” Ezen a héten a 149 éve született Ady Endre ma is időtálló versét ajánljuk.

Ady Endre a személyes küzdelmet mitikus magasságokba emeli: a lírai én sorsa az antik hősök végzetével rokon. Hiába leselkednek rá kisszerű ellenfelek, hiába várják bukását, nem teheti le a terhet, amelyet sorsa és saját kivételes személyisége rótt rá. „Dőltömre Tökmag Jankók lesnek… / S meg kell maradnom Herkulesnek” – vallja, érzékeltetve a helytállás kényszerét és a végtelennek tűnő küzdelem fáradtságát.
A címben szereplő „muszáj” a választás szabadságától megfosztott helytállást jelképezi. A herkulesi nagyság és a környezet kisszerűsége közötti ellentét mellett a vers legmélyebb konfliktusa a lírai énben feszül: szeretne felhagyni a harccal, mégsem teheti. „Nem szabad, nem lehet megállni” – hangzik a keserű felismerés. A küzdelem nem szabad választás, hanem elháríthatatlan teher, amely egyúttal az önazonosság részévé vált. A „muszáj” szó Ady írásaiban többnyire elutasító felhanggal szerepel.
Ady Endre, akinek nagyszabású lírája forradalmasította a 20. század magyar költészetét 1877. november 22-én született Érmindszenten és 1919. január 27-én halt meg Budapesten.
ADY ENDRE: A MUSZÁJ HERKULES
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.
Milyen hig fejűek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse magam megtörnék.
De nyelvelnek, zsibongnak: űznek
S neki hajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.
Szeretném már magamat utálni.
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.
Szeretnék fájdalom-esetten
Bújdosni, szökni, sirni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?
Szegény, muszáj Herkules állom,
Győzöm a harcot bús haraggal.
S késik az álmom s a halálom.
Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.
(1908)