„Aki egyszer, egy szép estén, / szép csöndeskén rámhajolt, / enyém lessz-e még édeském, / ki egy estén enyém volt?” Ezen a héten a 76 éve elhunyt Babits Mihály gyönyörű nyári verset ajánlunk.
Az 1883. november 26-án Szekszárdon született Babits Mihály hosszan tartó betegség után 1941. augusztus 4-én hunyt el a budapesti Siesta-szanatóriumban.
A Nyugatban 1924-ben Móricz így ír Babitsról:
„Ady napja már akkor teljes fényében pompázott s ettől mintha az egész litteratura mezeje felüdült volna, özönnel burjánzott elő, mint hosszú tél után mindenféle fajta növevény, ígéret, öröm. Babits úgy jelent meg a meleg napokon, készen, éretten, valami megmondhatatlan édes ízzel, harmat rezgett a szavain, fojtott s szinte túlzott illat áradt a soraiból.”
Ugyancsak a Nyugatban, 1933-ban Babits így ír a halálról:
„A magyar író halálra van ítélve.
A halál közös emberi sors. De az író, a költő, sok-sok évszázon át büszkén ismételgette a non omnis moriar-t. Bizonyos fokig, valamilyen értelemben mentes volt ő a közös sors alól, s külön eschatológiát igényelt. Túl az életen és a halálon, a költő igazi eleme a halhatatlanság.”
BABITS MIHÁLY: AUGUSZTUS
A falunak tornya karcsu,
körül karcsu könnyü fák
falu fölött vörös arcu,
sárga bajszu holdvilág.
A vasúton szállok messze,
messze, messze csöndesen,
és tünődöm, enyém lessz-e,
vagy már veszve, kedvesem?
Aki egyszer, egy szép estén,
szép csöndeskén rámhajolt,
enyém lessz-e még édeském,
ki egy estén enyém volt?
Illyen messze, halk zugolyba
véle volna jönni jó,
hol egymásnak válaszolva
tücsök szólna millió.
Lelkem is itt szertecicáz,
elmóricáz csöndesen,
s megpihen egy fehér cicás
kukoricás ereszen. –
Ó jaj, a vonat megindul,
lassan indul, tétováz
s eltün a táj dombjain tul
zene, hold és állomás.
(1915)
