„Behajolok a képbe s fejemnél / megáll a Nap, mintha te lennél. / Az utcán senki, csak a délután / gyalogol négy ludunk után.” Ezen a héten a 96 éve született Csoóri Sándor versét ajánljuk.
Csoóri Sándor kiforrott költészetét vallomásos közvetlenség, érzékletesség, sokrétegű, gazdag képvilág, szinte rejtett kompozíció jellemez. Ő maga így vallott az idő múlásáról:
„Sokkal jobban foglalkoztat a múlt idő, mert azt gondolom, hogy a civilizációs korszak emberének sokkal inkább a múltjáról kellene gondolkodnia, mert akkor a jövőről való gondolatai is kézzelfoghatóbbak, tapinthatóbbak lennének. Olyan jelenséget figyelhet meg az ember, hogy a civilizáció az emberből a történeti érzékenységet a legszívesebben kiölné. Mire alapozom? Van valami önteltség abban, hogy a civilizáció reményeitől megpendült elmék azt hiszik, hogy a tudomány, a technika mindent meg tud oldani. Ha sok mindent meg is old, megoldásaival egy időben sok mindent el is pusztít. A történelmileg kialakult emberiséghelyzeteket lehetetlen laboratóriumi eszmékkel megoldani…”
Csoóri Sándor költő, prózaíró, újságíró, forgatókönyvíró, politikus 1930. február 3-án született Zámolyban és 2016. szeptember 12-én hunyt el a Pest megyei Ürömben.
CSOÓRI SÁNDOR: FÉNYKÉP, NAGY HÁTTÉRREL
Behajolok a képbe s fejemnél
megáll a Nap, mintha te lennél.
Az utcán senki, csak a délután
gyalogol négy ludunk után.
Nézd, mielőtt szerettél volna,
itt folyt a gyerekkor folyója.
Homokjába halat rajzoltam:
ússzon az elképzelt habokban.
Az öröklét is idefénylett,
mint mennyei tükör-csendélet.
Nem tudtam, hogy felnőtt leszek
s halált iszom, követ eszek.
Jó volt itt szegénynek is lenni,
mezétláb záporban kerengni;
ha anyám nem sírt volna annyit,
szegény maradtam volna mindig…
Zöldek a lombok, mint az álom
ökrei, – ballagnak át az árkon.
Időm kevés van emlékezni,
tégedet lehet csak szeretni,
s nézni e szalmasárga utcát,
mint az életet… elejét, hosszát,
s hallgatni, hogy a jegenyék
hogyan szülik meg a zenét.
