„Szerencsés szakma a miénk, mert nem hagy megöregedni.” Legendás komikaként vált közismertté, de pályája jóval gazdagabb volt a vígjátékoknál. Zenés szerepek, filmsikerek és súlyos drámai alakítások egyaránt fémjelzik Voith Ági életművét, aki idén márciusban ünnepelte volna 82. születésnapját.
Színpad közelében felnőve
Voith Ági kétszeres Kossuth-díjas színésznő, Mészáros Ági és Voith Lajos katonatiszt gyermekeként született 1944. március 17-én Budapesten. Hároméves korától természetes közeg volt számára a színház: édesanyját már egészen kicsiként a színpadon látta. A szoros érzelmi kötelék ellenére a közös idő ritka volt, amire később így emlékezett vissza:
„Nagyon-nagyon nagy hiányom volt, mert sose voltak otthon. Ritkán láttam a szüleimet. Én imádtam anyámat és ő is engem, csak hát keveset voltunk együtt.”
Pályaválasztása során tudatosan kerülte az összehasonlítást édesanyjával. Míg Mészáros Ági a klasszikus naiva szerepkör megtestesítője volt, lánya egészen más alkatként határozta meg magát: vagányabb, lazább, szókimondóbb karakterként.
„Nagyon rossz gyerek voltam – vállalta a múltat 2012-ben az MTI-nek. – Még az iskolából is kiraktak. A forradalom napfordulóján, november 23-án gyászszalagot raktunk az iskolai Kossuth-címerre. Arra jött egy tanár, mindenki eliszkolt, csak én maradtam ott állva. Az igazgató, Kapa Mátyás behívatta a szüleimet. Rendes ember volt, azt mondta, vigyenek el, mert ebből az ügyből nagy baj keveredik. Akkoriban nem lehetett tréfálni az ilyen diákcsínyekkel. A szüleim is megijedtek. Anyám a régi ismerősöknél kijárta, hogy útlevelet kapjak, és elküldhessenek az apácákhoz, Olaszországba. Az operatőr Illés Gyuri bácsi vitt ki. Hősnek éreztem magam, mert a hajtókám alatt kicsempésztem egy pici Kossuth-jelvényt. Ettől máig úgy gondolom: akkor érdemes hazafinak lenni, amikor ezt tiltják. Szenvedtem, mint a kutya, iszonyú honvágy gyötört. Gyerekként egy szál egyedül idegenben. Naponta írtam haza a leveleket, és bánatomban zabáltam a csuda finom gesztenyelekvárt; híztam is tizenöt kilót. Utólag hálás vagyok a sorsnak, mert ennek a két évnek köszönhetem, hogy nyelveket beszélek, és számomra kinyílt Európa, ami akkoriban óriási dolog volt.”
Bár gyermekkorát átszőtte a színház világa, Voith Ági sokáig nem készült színésznőnek. Édesapja zongoraművészi pályát szánt neki, a szigorú gyakorlás azonban idegen volt számára. A fordulat egy gimnáziumi osztálytársnő felvételi terve nyomán következett be: Voith Ági ekkor döntötte el, hogy ő is megpróbálja a Színművészeti Főiskolát.
Szülei válása után édesapja befolyása csökkent, édesanyja pedig csak a felvételi második fordulója után értesült lánya jelentkezéséről. Határozottan ellenezte az elképzelést, olyannyira, hogy telefonon kérte kollégáit: csak akkor vegyék fel Voith Ágit, ha valóban kivételes tehetségnek tartják. A felvételi így is sikerrel zárult.
„A Voith” – egyéniség mindenek felett
Önmagát renitensnek, vadócnak és szókimondónak látta, amit pályatársai is megerősítettek – sokan egyszerűen csak „A Voith”-ként emlegették. Már gyerekként is kilógott a sorból: emiatt iskolát is kellett váltania, tanulmányait egy ideig Svájcban és Észak-Olaszországban folytatta, apácák nevelése alatt.
„Sokszor hallom manapság, hogy a siker nem érdekes – folytatja Voith Ági. – Pedig csakis az számít. Azt jelenti ugyanis, hogy aki lent ül, az érti, amit fönt csinálnak. Itt a színész és a közönség játszik együtt. A többiek, a kellékes, a díszlettervező mind segítők. A rendezői is az.”
Lázadó természete a főiskolai évek alatt sem csillapodott. Várkonyi Zoltán osztályában tanult, és előfordult, hogy a vizsgaelőadás előtti próbákat szerelem miatt hagyta ki. Amikor Várkonyi édesanyját hívta segítségért, az így reagált:
„Magának kell tudni, maga a tanára!”
A művésznő saját szavaival így fogalmazta meg ezt az időszakot:
„Én a neveltetésem ellen is lázadtam, mert gyerekkoromban éjjel-nappal zongoráznom kellett, nem engedtek ki játszani, szóval talán egy ilyen ellenállás volt bennem mindig. A főiskolán is annak örültem, hogy bekerültem egy közösségbe. Akkor nem törődtem azzal, hogy mi lesz velem a pályán, csak örültem annak, hogy élek, hogy főiskolára járok.”
1966-ban szerzett diplomát, majd még abban az évben a József Attila Színházhoz szerződött, ahol közel két évtizedet töltött. Ezt követően szabadúszóként dolgozott tovább.
Karakteres humora miatt gyakran kapott vígjátéki szerepeket, de zenés darabokban és filmekben is maradandót alkotott.
„Azt gondolom, hogy minden jó írónak a darabja szól a mához is, csak úgy kell eljátszani.”
Legismertebb filmszerepei közé tartozik az Irány Mexikó, A régi nyár és a Szerencsés Dániel. Nádas Gábor és Szenes Iván számára írt dala, a Bodrogi Gyulával közösen előadott Jamaicai trombitás azóta is a magyar könnyűzene egyik emblematikus darabja.
Család a reflektorfényben
„A mindennapokban alapvetően pesszimista alkat vagyok, magányban szomorkodós – állítja Voith Ági. – De amikor a színpadra lépek, mindig megkönnyebbülök.
Bodrogi Gyulával – későbbi férjével – nem próbán vagy forgatáson találkozott először. Egy balatoni stoppolás során Bodrogi Gyula és Törőcsik Mari vették fel őt és barátnőjét. A sorsszerű találkozást hamarosan közös színházi munka követte: első alkalommal a Kaktusz virága című előadásban játszottak együtt, amit számos további közös szereplés követett.
Fiukkal, Ádámmal hármasban is gyakran szerepeltek televíziós műsorokban, többek között az Apád, anyád idejöjjön! és a Bo-Vo-Bo című produkciókban. Bár Ádám is tehetségesnek bizonyult, végül nem választotta a színészi pályát. Döntéséről később így nyilatkozott: „Mondták, hogy tehetséges vagyok, de soha nem volt indíttatásom rá, hogy ezt csináljam. Olyan szintet úgyse tudok soha elérni, amilyet ők elértek.”
Voith Ági és Bodrogi Gyula az utóbbi években már nem éltek együtt, házasságukat azonban hivatalosan sosem bontották fel. A színésznő legjobb barátjaként tekintett gyermeke apjára, és halálának megrázó hírét is a Nemzet Színésze osztotta meg a nyilvánossággal.
