„Mert bár álmok közt: boldog voltam ott! / Boldog, s ezért szeretem ezt a szót: / Álom! – míg benne eleven szinek” Valóság, álom vagy remény? Ezen a héten a 166 éve elhunyt Edgar Allan Poe gyönyörű versét ajánljuk.
Edgar Allan Poe (1809-1849), az amerikai romantika világirodalmi hatású alkotója életével és műveivel – nagy európai társaihoz hasonlóan – az önpusztító lázban korán elégő művészsorsot testesíti meg. Byron és az európai romantika hatására epedő verseket kezdett írni, első verseskötete tizennyolc éves korában jelent meg, de költészete nem talált kedvező fogadtatásra. Különc életmódot folytatott, óriási kártyaadósságokat csinált, botrányai miatt eltanácsolták az egyetemről.
Persze ifjúkori ideáljához, a költészet múzsájához sem maradt hűtlen, de hazájában pályatársai lenézték telten zenei verseit. Annál nagyobb hatással volt az európai irodalomra. Akár verset, akár novellát írt, Poe az olvasóra tett hatást tekintette elsőrendű szempontnak. A műnek ezért mindig tömörnek, egységesnek kell lennie. Poe kísérletező hajlama sajátosan amerikai talajból nőtt ki. Új műfajokat létrehozó szellemi nyugtalansága, a személyiség határainak bátor kutatása az amerikai kultúra önteremtő törekvéseinek sorába illeszkedik. Poe művészete a szűzföldeket feltörő amerikai pionírszemléletből táplálkozik – és egyben a pragmatikus üzleti felfogásból is. Ezért olyan friss, és ezért olyan olvasmányos. Ezt a különös tehetségű, fantomokat kergető, fantomok űzte művészt negyvenesztendősen 1849. október 7-én vitte el a hajsza, a boldogtalanság, az alkohol és az ópium.
EDGAR ALLAN POE: ÁLMOK
Bár volna örök álom életem!
S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára.
Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.
S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én – míg nap tüzelt
A nyári égen – vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain – otthonomat
Messze-hagyva – oly lényekkel, kiket
Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!
S egyszer volt bár – egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely – delelvén – túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyremegy.
Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! – míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból – mely mind csak az enyém! –
Mint legszebb órán az ifjú Remény.
(Ford.: Tellér Gyula)
