„Saját kezemet / nyújtom kézfogásra / a saját számmal / nevetek” Hol a határ az „én” és az „én” között? Ki vagyok „én” mások szemében? Ki vagyok „én”, ha a tükörbe nézek? Kérdések és szembesítések. Vers a hétre Eörsi Istvánnal.
Régen olvastam Eörsi-verset. Egy születés vagy egy halál napján mindig jó emlékezni. Az 1931. június 16-án született költő, műfordító, újságíró és politikus hosszan tartó, súlyos betegségben 2005. október 13-án hunyt el.
Eörsi Istvánnak több mint 35 önálló kötete jelent meg. Versei, drámái, novellái a kelet-európai groteszk jegyeit mutatják, annak pesszimizmusa nélkül. Művein átüt szociális érzékenysége, történelmi igazságkeresése, kesernyés optimizmusa.
Gondolatait, érzelmeit, vágyait, olykor csak jelzi, a lejegyzett szavakkal inkább csak terelgeti a versolvasót, szándékosan elnagyolt, aránytalan – szabadságot adva mindenkinek a megértéshez és az elfogadáshoz. Verseit olvasva felszabadultságot érzek, a humanizmus jut az eszembe. Humanizmus? Szinte már eltűnt fogalom…
Az 1970-es évek óta volt egyik meghatározó alakja a magyar kulturális közéletnek, „örök ellenzéki”, szóban és írásban is karakteres, örökké perlekedő véleményformáló, aki mindig vállalta, amit kimondott vagy leírt élete utolsó pillanatáig.
EÖRSI ISTVÁN: HA ÉN MONDOK
Ha lefekszem
én fekszem le
én kelek fel
ha felkelek
Saját kezemet
nyújtom kézfogásra
a saját számmal
nevetek
Ha hajlongnék hát
én nem hajlok
én gyilkolnék
ha kést fenek
Ha ént mondok
azt én mondom
én megyek el
ha elmegyek.
(Berlin, 1996. augusztus 1.)
