„ezerkilencszázötvenhat, nem emlék, / nem múlt vagy nékem, nem történelem, / de húsom-vérem, lényem egy darabja, / szívem, gerincem – kijöttél velem” Az 1956-os forradalom emlékére Faludy György meghatóan szép versét ajánljuk.
Minden egyes alkalommal fájdalmasan összeszorul a szívem, amikor Faludy György 1956, te csillag című versét olvasom. Hiába teltek el az évtizedek, a „pesti srácok” forradalma közel van, hiszen ahogy a költő is írja: „ezerkilencszázötvenhat, nem emlék, / nem múlt vagy nékem, nem történelem, / de húsom-vérem, lényem egy darabja, / szívem, gerincem – kijöttél velem”.
A forradalom emlékezete című kötetben így emlékszik vissza a költő, aki ott volt, részt vett és átélt:
„1956. október 23-án az Írószövetség visegrádi üdülőjében dolgoztam klasszikus versfordításon. Déryt és Zelket, akik ugyancsak itt tartózkodtak, reggel megkérdeztem, ne jöjjek-e be velük Budapestre. Azt felelték, semmiképpen, a Bem-szobornál rendezendő felvonulást amúgy is betiltják, és ők csak azért mennek be, hogy a lázongó fiatalokat úgy, ahogy lehet, lecsillapítsák. (…)
„Magyarországon nyolcmillió ember kelt száznegyvenmillió ellen, és hihetetlen bátorsággal harcolta végig a küzdelmet. Mártírok százával és százával estek el vagy folytatták életüket Kádár börtöneiben. Azt hiszem, hogy vértanúságukból és a magyar történelem eddigi leggyönyörűbb harcából remény és bizalom következett. Az ’56-os forradalom arra tanít bennünket, hogy van a történelemben tragikus szépség is.”
FALUDY GYÖRGY: 1956, TE CSILLAG
A terrible beauty is born.
Yeats
Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; –
csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; –
péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; –
hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér) röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány; –
ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; –
ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –
és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–
és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; –
mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; –
a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?
Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –
ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem
az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat
éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –
ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.
(Toronto, 1986)
