Nem mindig azt olvassuk, amit leírt a költő, s nem mindig azt írta le a költő, amit olvasunk. A Michelangelo utolsó imája Faludy György irodalmi életművének egyik korai verse belépő is: egész költészetének a lényegét magában foglalja.
A már hetvenhat éves Michelangelo Buonarroti egész életében kereste azt az Istent, akit minden művében megalkotott és megjelenített, ám hite erősebb volt, mint a meggyőződése. Faludy György ezt a pillanatot örökítette meg, amikor a mester szembesül kudarcával: a keresése eredménytelen, vagyis rájön, hogy nem képes az isteni szépséget és tökéletességet, még ilyen agg fejjel sem visszaadni és megörökíteni. Ezen a héten Michelangelóra, az olasz reneszánsz egyik „isteni” tehetségére emlékezünk Faludy György versével.
Faludy György: Michelangelo utolsó imája
Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Hetvenhat éve állok fenn az állvány
deszkázatán, de nem találtalak.
Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.
Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.
Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok.
(Firenze, 1935)
