„Hát újra a kezembe veszlek / Kalandos élet vándorboltja! / Mert elfogott a nagy utálat, / A testem, lelkem belefáradt / A keserű, nehéz robotba.” Ezen a héten 65 éve hunyt el Heltai Jenő gyönyörű versét ajánljuk.
Heltai Jenő jelenség volt a 20. század eleji irodalomban, akkor, amikor megújult a magyar irodalom, olyan kortársak vették körül, mint Reviczky Gyula, Molnár Ferenc, Ady Endre, Gárdonyi Géza és sorolhatnánk hosszan. Karinthy Frigyes így foglalta össze:
„Művészeten innen és művészeten túl egy keskeny út – jobbra a túl szabályos közhely, balra a túl szabálytalan »eredetiség« , amitől Arany János óv: »mihelyt a költő végtelenbe vész…« Heltainak volt bátorsága ezt a legkockázatosabb ösvényt választani. S egy életen át nem lépett félre, se jobbra, se balra. Mindig a banalitás szélén járt, és soha egy pillanatra sem volt banális – mindig a nagy és égető problémák közelébe kacérkodott, s soha egy pillanatra nem égette meg magát, s nem vált problematikussá.”
Heltai Jenő 1871. augusztus 11-én született és 1957. szeptember 3-án hunyt el.
HELTAI JENŐ: CSAVARGÓ
Hát újra a kezembe veszlek
Kalandos élet vándorboltja!
Mert elfogott a nagy utálat,
A testem, lelkem belefáradt
A keserű, nehéz robotba.
Leszek megint szabad csavargó,
Bűbájos álmok kergetője!
Ki m it se bán és mit se fájlal,
És könnyű szívvel, könnyű lábbal
Megy hegytetőtől-hegytetőre.
Maradjatok meleg kemence
Vállán ti lusta, gyáva macskák!
Én nekivágok az erdőnek
S részegre szívom a tüdőmet
A levegőddel, szent szabadság!
A vak homálybul nekivágok
A fölkelő, vadsárga Napnak,
Nem kérdezem, mit ád a holnap
Szememben új tüzek lobognak,
Szívemben új dalok fakadnak!
Nem nézem azt, hová visz utam
Fönt a hegyek közt vad viharban.
Az én utam. Magam kerestem.
S ha végem ez lesz és a vesztem:
Hát legalább magam akartam!
De addig élni… élni, élni!
Különbül, mint a többi bamba!
Legyen övék a csönd, a béke,
És mosolyogva, fütyörészve
Megyek a szép bizonytalanba…
