A 20. század irodalmát tekintve legteljesebben és legtisztábban Heltai Jenőben szólalt meg a városi ember költészete. A levegője halk melankóliával színezett, derűs és meleg életérzés.
Heltai Jenőről ismert, hogy semmit nem vett nagyon komolyan, életfilozófiája minden nagyképűségtől irtózott. A költő életformája amúgy verseiben él, bohémes könnyelműség jellemzi, és teljes póztalanságban mutatkozik meg a költő.
Sajátságos, tanulni való formaművészet jelentkezett Heltai költészetében. A vers könnyű, csaknem súlytalan lesz általa, árnyalásban gazdagabb, mint színben, elegáns és tartózkodó az érzés kifejezésében, elmés és keserűség nélkül ironikus, sőt, ha kedvvel olvassuk, rájövünk: kissé parodisztikus hajlamú. Nincs benne semmi ünnepélyesség, akkor sem, ha ünnepi gondolatokról ír. A felesleges pátoszt mellőzve mindent a maga helyén kezel. Ám a látszólagos könnyedsége mellett is sok csiráját hordta magában a kritikai élnek.
Heltait jó, vidító és szórakoztató olvasni, ennek ellenére kevésbé ismerjük költészetét, pedig Heltai nem kizárólag a mindenki által ismert A néma Levente szerzője, sokkal több ő annál. Szeptember első hete a tanulási láz, az iskolakezdés hete, szeptember első hete Heltai Jenő halálának hete is (1957. szeptember 3.). Ezen a héten Életrajz című versével Heltai Jenőre emlékezünk és az általa képviselt egyéni fejlődés fontosságára, a saját utunk keresésre és elfogadására emlékezünk.
Heltai Jenő: Életrajz
Az egyszerű szó kedvelője voltam,
Ékes szavak kincsével meg nem áldott.
Nem tépegettem tarka szóvirágot,
Sosem szavaltam, mindig csak daloltam.
Nyájas közönség nyárspolgári tapsát
Sosem kerestem. Mertem írni bátran.
A magam útját álmodozva jártam,
Csodálatos cél: édes céltalanság!
Éltem soká a pesti rengetegben,
Szabad madár, ki ágrul-ágra rebben,
Kegyelt a jósors, balsors üldözött.
Himbált az élet, föl-le, föl-le… mint a
Síró-mosolygó kisfiút a hinta,
Pihét a szellő ég és föld között.
