„Én napraforgó mozdulatlan állok / Kerítés mögött, kertem közepén, / De ti napok, fénylőek, égetőek: / Forduljatok felém!” Ezen a héten a 73 éve elhunyt Ignotus gyönyörű versét ajánljuk.
Létezik Ignotus és a Nyugat; Ignotus, a szerkesztő; Ignotus, a prózaíró; Ignotus, a költő. És bár költőként nem érezte egésznek magát a költőóriásokkal körbevéve, versei árulkodóak, maradandóak; bemutatják a kort éppúgy, mint a szerelemes, alkotó férfit. Ady Endre így ír a Nyugatban Ignotusról, a magyar kritikatörténelem egyik legnagyobb alakjáról:
„Él a magyar intellektuelek világában egy Vasálarc. Látjuk őt naponként, és félünk tőle. Pedig jó ember ez a neves névtelen. Poéta, gondolkodó, magyar és bölcs. Az eleven megértés és biztatás ő. Csak egy kicsit félelmes. Nem is hívják sehogysem, mert Ignotusnak hívják. S e félelmes emberbe szerelmesek vagyunk.”
Akit “csak” Ignotusként emlegetünk, Veigelsberg Hugó 1869. november 2-án született Pesten (házassági anyakönyvi bejegyzései alapján november 17-én) és 1949. augusztus 3-án hunyt el Budapesten.
IGNOTUS: NAPRAFORGÓ
Én napraforgó mozdulatlan állok
Kerítés mögött, kertem közepén,
De ti napok, fénylőek, égetőek:
Forduljatok felém!
Forróságok voltak fölnevelőim,
Vérré vált csók, mi ereimben ég –
Lehet sok, ami részemül jutott,
De nem elég.
Mióta élek, megujult az ég
S az új egen ti vagytok új napok –
Megcsalatott vagyok s kisemmizett,
Ha tőletek is csókot nem kapok!
Ha tőletek is csókot nem kapok,
Ha újra nem éledek veletek –
Belehalok, ha engem nem szeretnek,
És nem élek, ha én nem szeretek.
(1908)
