„Ezer dolog tanúm rá: voltatok, / S alkalmasint vagytok is valahol, / S távolból, fordult csillagok alól / Remete-vágyam hozzátok repes.” Ezen a héten a 43 éve elhunyt Jékely Zoltán gyönyörű versét ajánljuk.
Jékely Zoltán családja, apja, Jékely (író-nevén Áprily) Lajos fia gyakran az emberi lét törékenységét és mulandóságát fejezte ki verseiben. Végtelenül igényes volt, sokszor átírta sorait, s azokat a verseit, amelyeket már kijavíthatatlanul sikerületlennek tartott, összegyűjtve elégette. Nemes Nagy Ágnes írta róla: „Mindnyájan tudtuk, hogy ő a költői költő, a költő archetípusa”.
Albert Gábor Kossuth- és József Attila-díjas író szerint „makulátlan költő” volt. „Ez volt: makulátlan költő, a magyar írás tökéletes mágusa, fölöttébb tisztelt mester és barát – írja esszéjében Albert. – De még ennél is több: félelmek gyötörte, gáncs nélküli lovag és szeretetre méltó ember. „A megkeseredett, örök-tél szagú világban” úgy járt, mintha nyakába lett volna kanyarítva Csokonai diákos, fölleghajtó köpenye. Hiába volt tele rettegéssel – félte a halált, féltette családját, aggódott minden ismerőséért, végsőkig elkeserítette szülőföldjének, Erdélynek sorsa, az éhező lengyelek, a világ valamennyi nyomorultjáért felelősnek érezte magát –, de hiába volt telis-tele rettegéssel, arcáról a diákos mosolyt a megpróbáló évek sem tudták letörölni.”
Jékely Zoltán 1913. április 24-én született Nagyenyeden és 69 éves korában, 1982. március 20-án (egyes források szerint március 19-én) hunyt el Budapesten.
JÉKELY ZOLTÁN: TŰNT IDŐM SZÉPEIHEZ
Ezer dolog tanúm rá: voltatok,
S alkalmasint vagytok is valahol,
S távolból, fordult csillagok alól
Remete-vágyam hozzátok repes.
Furcsa nővéreim, nénék s hugok,
Testvéreim emlékben, elmulásban:
Most, hogy ezer mérföldes távolság van
Köztünk, hadd hívjalak, idézzelek!
A lehetetlent hajdan együtt,
Ugye, mily veszettül kerestük!
Tükörből néztük boldog perceink,
S egymásra rogyva vágyaink lohadtán
Önpusztitón újrakezdtük megint.
Valami bennetek is megmaradt tán
A közösen kicsikart mámorokból
S tán újrakezdenétek ott, hol
Abbahagytuk a titkos búcsu napján.
Mégis, mégis: mindig csak más szeressen,
Más boldogítson már benneteket,
S engem mindég titkolni kelljen,
S kerülni, mint a beteget,
Nevemtől is pirulva menekülni?
Bár én tudnék emléktektől kihülni!
Tagadjatok meg százszor és ezerszer,
Gyöngéim vihorászva fedjétek fel,
Koldus-soron is hitten-hiszem én majd,
Mindegyitek rám vár és engem óhajt.
Lassanként tömörültök s mint a boldog
Diákleányok össze-összebújtok,
Egymás arcán csókom nyomát keresve…
S ha majd közétek toppanok egy este,
Körémseregletek és közrefogtok,
Eleven hús-vér koszorúba fontok,
S viháncoló, hullámos táncmenetben
Visztek ki a holdvilágos berekbe,
S citeraszóval, táncolva-dalolva
Repítetek magatokkal a holdba!
(Róma, 1948)
