„Fölemelnek a napsugarak, / Isten megcsókolja minden arcom / És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem” Ezen a héten, a költészet napja alkalmán a 117 éve született József Attila gyönyörű versét ajánljuk.
József Attilát Budapest költőjének látom, noha Makó, Szeged, Bécs, Párizs is az övé volt. A 20. századi magyar irodalom egyik legnagyszerűbb költőjének alkotásait kevesen becsülték: a Nyugat köré tömörülő írók közül őt méltatta Kosztolányi és támogatta Juhász Gyula, de Babits Mihályhoz ellentmondásos kapcsolat fűzte. Költészete annyira új volt annyira „más”, hogy idő kellett a feldolgozásához, megértéséhez.
Állandó anyagi és érzelmi bizonytalanságban élt, gyermekkora, édesanyjához fűződő mély kapcsolata mély nyomot hagyott verseiben.
„Érzékeny volt s gyengédségre vágyó olykor-olykor, ha érdesnek látszott, ha éles szavakkal metszette is ketté a viták gubancát, ha elzárkózott, ha hallgatásba burkolózott – mindig védekezett” – írja róla barátja és kollégája, Bóka László.
József Attila 1905. április 11-én született Budapesten és 1937. december 3-án hunyt el Balatonszárszón.
JÓZSEF ATTILA: MILYEN JÓ LENNE NEM ÜTNI VISSZA
Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.
Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!…
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.
(1924. július 10.)
