„S elmegyek és másik jön és az is én vagyok: / Elsiklanak talpam alatt sziklás századok – / Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök? / S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.” Ezen a héten a 115 éve született József Attila versét ajánljuk.
Bátorság, mérhetetlen mélység, önkritika és kitárulkozási vágy szükséges ahhoz, hogy egy költő egész lényét átadja a világnak, az olvasóinak. József Attila rövid élete során belső vívódások sorát élte meg, mégis kristálytisztán fogalmazott. Finoman, villogón, már-már szemérmes szemérmetlenséggel, de mindenekelőtt halálos pontossággal találta el szólaltatja meg és mutatta be egyéni sorsát, érzelmeit, gondolatait. Szembesített és szembesít ma is. Mintha nem is róla szólnának a versek, hiszen mi magunk is hasonlóképp éljük meg az életet: »„Én csak voltam! – Én, jaj, vagyok! – Én meg csak leszek! / Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek, / Életünk az ember kedve, hanem hol van ő, / Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?”«
Déry Tibor 1949-ben így írt róla: „Tizennégy éves, amikor dunai vontatógőzösökön szolgál, tizenhét, amikor kukoricacsősznek, mezei napszámosnak szegődik el Kiszomborra. Könyvügynök, hivatalnok, házitanító: így emelkedik lassan pályája a legsűrűbb nyomorból a férfi-költő íróasztala felé, amelyen majd papírra veti korunk nagy példázatát az elnyomott ember életéről.”
József Attila 1905. április 11-én született Budapesten és 1937. december 3-án hunyt el Balatonszárszón.
MINDEN RENDŰ EMBERI DOLGOKHOZ
Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:
„Én csak voltam! – Én, jaj, vagyok! – Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?”
És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengő szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!…
Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.
És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de – magamban vagyok.
Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!…
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok –
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.
Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?…
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.
(1924 első fele)
