„Érthetjük-e rendjét forgásnak, ütközésnek? / Tekéznek-é velünk ismeretlen, nagy kezek? / – S hova ejtenek, ha leejtenek?” Ezen a héten a 144 éve született Kaffka Margit gyönyörű versét ajánljuk.
„Kaffka Margit nem teremt, hanem ábrázol. Hogy képpel éljünk: két befelé fordított tenyere közt lesi a figurákat, de nem fogja ujjai közé, nem formálja őket. Azonban felelősséggel lesi és e motívummal hordja magában a fejlődés csíráját. A dokumentum eljut a nevelni akaráshoz és egyben a formáláshoz. Ezzel együtt jár a tiltakozás az események alakítása ellen, a harc a lélek valóságáért” – írja Radnóti Miklós Kaffka Margit művészi fejlődése című híressé vált dolgozatában.
A tagadhatatlanul férfiközpontú hazai irodalomban Kaffka fel- és kitűnése nem lett kérész életű. A Nyugat-nemzedék e kimagasló alakjának tragikusan rövid élete, hagyományokkal szembeni lázadása a legvilágosabban művészetében nyilvánult meg. Az impresszionizmus jeleit mutató képek és hangulatok szintjén az én, az individuum teret kért és teret nyert: „Mit tükörből látok, nem igazi arcom! / Futnék tőle – én szörnyű varázzsal vert. / Kit kérdezhetnék? Nincs más! Embert, embert!”
Kaffka Margit 1880. június 10-én született Nagykárolyban és 1918. december 1-jén hunyt el Budapesten.
KAFFKA MARGIT: INDIVIDUUM
Vérző ököllel, sírva döngetjük, víjjuk, verjük
Örök-hiába e rémes ködboltot, az én-falat.
Siket echó felel: Magad vagy! Magad!
Jaj, kisértet-arcok az emberi arcok!
Mozog az ajak. Mindnek két, nagy szeme van.
– Az ő szemükkel csak egyszer nézhetném magam!
Mit tükörből látok, nem igazi arcom!
Futnék tőle – én szörnyű varázzsal vert.
Kit kérdezhetnék? Nincs más! Embert, embert!
A csillagok földén sincs senki, senki társ!
Egymásra-hagyattunk az űrben, egy-vérek e földszigeten,
– S nem tudhatom, hogy mit érez a kisgyerekem.
Üres ivorgolyók ürege zár egyenkint.
Gurul velünk, vagy áll. Nagynéha összecseng.
Mit tudhatunk a szűk sötétbe bent?
Érthetjük-e rendjét forgásnak, ütközésnek?
Tekéznek-é velünk ismeretlen, nagy kezek?
– S hova ejtenek, ha leejtenek?
(1912)
