„Vertek-e földbe, mint karót, / rügyezett-e már két karod, / hullattál-e már lombokat, / voltál-e üresen maradt / fészek a fán?” Ezen a héten a 7 éve elhunyt Kányádi Sándor gyönyörű búcsúzó versét ajánljuk.
„A modernséget ebben a bonyolult korban, bármilyen furcsán hangzik is, az egyszerűségben látom” – mondta.
„Éppen hogy a teljességre törekedett: egy – ahogy a nemzedéktárs, Székely János minősítette – „természetes költő” pályája szinte minden állomásának figyelemmel kísérésére. Így adódott esély arra is, hogy – elfogadva egy ifjabb költőtárs, Csiki László útmutatását – ezzel párhuzamosan mintegy nyomon kövessük a magyar irodalom törzsfejlődését, a népköltészettől, a krónikás énekektől, a zsoltároktól Petőfin, Arany Jánoson, Adyn és a transzszilvanista líra képviselőin, az erdélyi helikonistákon át a XX. század stílusirányzataiig, beleértve a posztmodern szövegformálást is. Ez adhat esélyt annak megértésére, hogy a falusi, paraszti világ élményeit kifejező, a javaikban szegények, a kultúrájukban, nyelvükben kiszolgáltatottak erkölcsi parancsolatait, axiómáit érvényesítő irodalom miért nem válik anakronisztikussá” – összegezte Márkus Béla.
Kányádi Sándor, Kossuth-díjas költő, író és műfordító, az erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja 1929. május 10-én született Nagygalambfalván Romániában és 2018. június 20-án hunyt el Budapesten.
KÁNYÁDI SÁNDOR: KÉRDÉSEK
Feküdtél-e már késeken,
háltál-e jégen meztelen,
hagyott-e már úgy el a vér,
öntött-e már úgy el a vér,
hogy ne hallj, ne láss?
Borult-e rád már óceán,
nyelved volt-e már celofán,
robbant-e szét már szemgolyód,
mint a mélyvízből kifogott
halaké?
Voltál-e lábon égetett,
tépték-e ki a gyökered,
faragták-e a csontodat,
millió tonna súly alatt
nyögtél-e már?
Vertek-e földbe, mint karót,
rügyezett-e már két karod,
hullattál-e már lombokat,
voltál-e üresen maradt
fészek a fán?
(1967)
