Író, képzőművész és lapszerkesztő volt, a magyar avantgárd nagy alakja. Kassák Lajos Nyár-orcheszter című verse a nyárról, az életszeretetről és a magaslatok eléréséről szól ezen a héten.
Kassák Lajos számos műfajban alkotott maradandót: író és költő, teoretikus és kritikus, szerkesztő és mozgalmi vezér, festő és tipográfus, aki alkalmanként szakértelemmel szól zenéről, színházról, építészetről, filmről, reklámról, fotóról. Kassákkal egy új, szuverén művésztípus jelent meg Magyarországon a huszadik század tízes éveiben. Életének különböző szakaszaiban újra és újra eredeti válaszokat tudott adni a történelmi és társadalmi kihívásokra. Soha nem merevedett bele a művészóriás pózába, erős egyénisége nyitott és dinamikus maradt, együttműködésben és szellemi műhelymunkában gondolkodott. Közösséget tudott teremteni.
Fiatalkori költészetére – Babitsot és Kosztolányit megelőzve – elsősorban Ady Endre lírája hatott, bálványozta a költőt, akinek heroikus sors-tudatát mélyen átérezte. 1909-ben „világcsavargásra” indult: látni akarta Ady Párizsát, s élettapasztalatokat akart gyűjteni, mint a hajdani mesteremberek. A korai korai Kassák-versek közé tartozik a Nyár-orcheszter című mű is, melyben dinamikus expresszivitás, életöröm, fénnyel teli játékosság uralkodik, egészen a kozmoszig visz el: „Éneked váltig csattanójának: éljen a kozmosz!”. A korai versekre jellemző erős érzelmi telítettség a már lassabb sodrású öregkori költészetében ismét megjelent pályájának megújulásának jeleként.
Kassák Lajos: Nyár-orcheszter
Életem most teljesülj.
Nevess és dobd föl magad a hatalmas kupolákra,
a fölvérzett nap parádés ikertestvérének
a hókék vánkosokon.
Ó, gyönyörűségeken pirított!
Ragyogj és folyj szét, mint a kényesítő éter,
a nyár bandériumos színeiben és illataiban.
Éneked váltig csattanójának: éljen a kozmosz!
Mert nyár van és élet
hegy-völgyeken a vetések teljes kenyérszemével
s nagy juhajrés rikkantásokkal az emberek földerült fejében.
Élet! Élet!
Júliusba még soha teljesebben életem.
Tüskés istensűrűben legszebb isten, Élet:
az űr kék, én most az erdő méregzöld ágyából
szagos, vérszínű csokrokban dobálom föl a kedvem
a kertekre, a városok tornyára s a parasztok báva szemeire,
az asszonyok ropogó nemes csípeibe is én csiholom a szikrát
és lent, lent a vizek hűvös-ezüst folyásában
a jóság nagy karjaival bölcsőnek is én nyalábolom a földet.
