„Szállj képzelet, szállj rózsafátyolodban / Bátran lebegve, mint királyi sas, / S ezerfelé változva szép arcodban / Lélekre, szívre bájerővel hass.” Ezen a héten a 234 éve született Kölcsey Ferenc versét ajánljuk.
A nemzeti emlékezetben különleges rangja van Kölcsey Ferenc költői, kritikusi, politikai és szónoki életművének, illetve a benne testet öltő morális tartsanak. Műveltsége, valamint a szellemi és a közélet terén határozottan megnyilvánuló bátorsága nemzedékek sorának mutatott nehezen utolérhető példát, miközben gondolkozni tanított nemzet és emberiség problémáin.
Kölcsey, a reformkor költője, politikusa, szónoka, aki jogi tanulmányokat végzett, 1815-ben került testvéreivel megörökölt szatmárcsekei birtokára és rövid megszakításokkal haláláig élt ott. Műveinek nagy részét, közte a Himnuszt is, a hajdani Csekén alkotta. Onnan levelezett a kor nagyjaival, Kazinczy Ferenccel, Szemere Pállal, Wesselényi Miklóssal és Kállai Ferenccel, illetve csekei házánál gyakran megfordultak az akkori joghallgatók és ügyvédjelöltek.
Kölcsey Ferenc 1790. augusztus 8-án született Sződemeteren és 1838. augusztus 23-án Szatmárcsekén.
KÖLCSEY FERENC: KÉPZELETHEZ 1
Szállj képzelet, szállj rózsafátyolodban
Bátran lebegve, mint királyi sas,
S ezerfelé változva szép arcodban
Lélekre, szívre bájerővel hass.
Ragadj magaddal, s tündérkárpitodban
Száz tűneményt, száz új szcénát mutass:
Míg nap derűl az énekes mellében,
S élet s virágzat tűn fel énekében.
2
Csak dalt adott, csak lantot a költőnek,
Csak dalt, csak lantot a végzés nekem,
Lángérzeményim oszlanak s megjőnek,
Örömre, búra szállong énekem.
Kerestem rejtekében szívnek s főnek
Mitől virúlna boldoggá életem,
S szent képzelet, megfutván egy világot,
Csak hív öledben leltem boldogságot.
3
Te öntöd a dalt, s gazdag ömledése
Forr, mint Tiszának áradt habjai,
Elfoszlik a bú, s szívem vad küzdése
Leszáll derengvén vídámb álmai.
S mint hűs berek, mint esti szél nyögése
Ha felhasadnak május napjai:
Enyhítve leng az érzetek homálya,
S virít, mint rózsáskert az életpálya.
4
Borítsd el arcod fényben, mint Auróra,
S világolj rám fáklyád sugárival;
S tenéked szentelt légyen minden óra,
Szentelve néked follyon minden dal.
S ím mint midőn lángot kerengve szóra
Az égi tűz villámcsapásival
Folyást talál a költő szent hevének,
Reng e kebel, s ömlengni kezd az ének.
5
Fény és homály közt, mint az est órája,
Körűlem mely tündér szín nyila fel?
Mely ég, minő táj, s mely szél hint reája
Ámbrás fúvalmat hűs lengésivel?
Látok, de többet érzek, égi bája
E helynek mély örömbe sűlyeszt el,
O pillantás, o rég táplált reményim,
Váró gyönyörben függnek érzeményim.
6
Amott a parton férfikellemében
Jár a legény, szép búval homlokán,
Ah, mennyi vész fog dörgő fellegében
Üldözni téged élted nyomdokán!
De jót hoz a veszély is eltüntében,
Süvöltni nem fog mindég az orkán,
S ki bátran szállt a küzdés ellenébe,
Mosolygva dől majd jobb sors hív ölébe.
(Kölcse, 1818. augusztus 4.)
