„Este, hogyha hallom, / hogy áhitatra kondít a harang, / elálmodozom a búgó harangon.” Ezen a héten elhunyt szeretteink emlékére a 85 éve meghalt Kosztolányi Dezső költeményét ajánljuk.
Kosztolányi Dezső 1933-as naplójából így idéz felesége, Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona:
„Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta nagyapámat láttam holtan, tízéves koromban, akit talán legjobban szerettem ekkor.
Költő, művész, gondolkozó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és halott között van, a halál hallgatása, megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni.
»Ha nem lenne halál, művészet se lenne.«
Talán ezért nem értenek engem teljesen a magyar földön, hol a „nagyok” mindig politikusok is (Petőfi, Ady stb.).
Nekem az egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat is sikerül megragadnom, az, hogy meghalok. Végtelenül lenézem azokat az írókat, kiknek más mondanivalójuk is van: társadalmi problémák, a férfi és nő viszonya, fajok harca stb. Émelyeg a gyomrom, hogyha korlátoltságukra gondolok.
Milyen fölösleges munkát végeznek szegények s milyen büszkék rá.”
Kosztolányi Dezső költő, író, műfordító, a Nyugat nemzedékének egyik meghatározó alakja Szabadkán született 1885. március 29-én (virágvasárnap) és Budapesten hunyt el 1936. november 3-án hunyt el Budapesten.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: HALOTTAK NAPJÁN
Este, hogyha hallom,
hogy áhitatra kondít a harang,
elálmodozom a búgó harangon.
Hogy szól puhán a halkult, tompa hang,
hervadt ruhában ébred a gyermekkor,
mely a szívemben porladoz, alant.
Imádkoztam mint kisfiúcska ekkor,
vékony kezem megfogta jó anyám,
szemembe nézett mélyen s átölelt jól.
Féltem. Fakó volt arcom, halavány.
A lámpatenger kék, beteg derűjét,
az őszi fényt tükrözte vissza tán.
Künn szürke, rémes volt az ónszinű ég,
a lelkem ott járt a sírok között
s a víziók egymást riogva űzték.
Fénylő ébenfa-zongoránk fölött
két gyertyatartó szomorún ezüstlött,
tágas szobánk homályba öltözött.
Künn álmosan borzongott már a hűs köd,
és megbotoltam réveteg imámban,
anyámat néztem, mint egy csöndes üdvöt.
Fáradt imám hozzá szállt s őt imádtam.
(1907 körül)
