„És el nem unnám, egyre-egyre írnék / egy vén toronyba, szünes-szüntelen. / Oly boldog lennék, Istenem, de boldog. // Kiszínezném vele az életem.” Ezen a héten a 132 éve született Kosztolányi Dezső gyönyörű versét ajánljuk.
A szegény kisgyermek panaszai az érdeklődés középpontjába állította a fiatal Kosztolányit. A verseskötetben nemcsak az impresszió nyeri el jogait, hanem mesterien alkalmazza a szimbolista líra fordulatait is. „Fejlődése során Kosztolányi odáig jutott el, hogy versei nem „csak” versek immáron, s el nem intézhetők poézis-esztétikai alapon. Egyetemes világfelfogás, misztikus törvényszerűség foglal egyetlen egészbe színeket és képeket” – írja kritikájában a barát, Karinthy Frigyes.
„A költészet szín és zene” – ez volt Verlaine egyik legfontosabb gondolata, mely nagy hatást tett az impresszionista költészetre, s némi ellenkezés után Kosztolányit is meghódította. Ennek bizonyossága a sokat emlegetett Mostan színes tintákról álmodom, melynek bámulatos sokfélesége akkor is megragadja az olvasót, ha érzi, hogy itt Kosztolányi a maga arc poeticaját fogalmazta meg: „És el nem unnám, egyre-egyre írnék / egy vén toronyba, szünes-szüntelen. / Oly boldog lennék, Istenem, de boldog. // Kiszínezném vele az életem.”
Ez a csodálatosan rímelő és a forma finomságának szinte minden titkát ismerő költő, aki oly szívesen játszott a dekadencia gondolatával, s a ki épp ezért oly könnyen ráragasztották a dekadens címkét, voltaképp a gyermek mohóságával szeretett volna elvonulni a költészet „én tornyába”.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: MOSTAN SZÍNES TINTÁKRÓL ÁLMODOM.
Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem.
(1910)
