„Kövek dobódnak, röpülnek fennen: / magas hazákban mivé kell lennem, / ha már nem szállhatok…” 2024 első hetében a néhány napja elhunyt Kovács András Ferenc gyönyörű versét ajánljuk.
„KAF intertextuális poétikája ezt a differenciát szükségszerűen térbeliként, egyidejűként is megjeleníti, szerkezetileg nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan – a történeti differenciától egyébként sok esetben egyáltalán nem függetlenül – a „versbe foglalt” közlemény nem irodalmi vagy legalábbis az irodalom mint magaskultúra peremvidékére lokalizálható kódját kettőzi meg, ami megint csak nem független az egymástól egészen távoli nyelvi regiszterek polifóniájától, amelynek viszont szinkróniája mellett ismét megtapasztaltatja diakron vetületét is. Ez arra utalhat, hogy Kovács poétikáját a „líra” feltételrendszere, ennek átléphetősége vagy keresztezhetősége reflektáltan foglalkoztatja, azaz az idézés aktusában létesülő differencia olvasása magábafoglalja a „líra” olvasandóságát, sőt könnyen elképzelhető, hogy a „líra” fogalma éppen ennek a differenciának a neve. Ez persze akkor feltételezhető, ha ez a differencia a szövegben magában is kirajzolódik, vagyis ha léteznek olyan poétikai eljárások, amelyek a szöveg intertextuális létmódjának összefüggésében ezt a differenciát jelenítik meg” – írja Kulcsár-Szabó Zoltán a KAF-olvasókönyv c. kötet ajánlójában.
Kovács András Ferenc így ír Költözködés címet viselő kötetéről:
„Mert majdnem semmi sem történt kilenc esztendő alatt – csupán kilenc költözködés, szétszóratás, lomtalanítás, nagytakarítás, működött a szovjet porszívó, a szekrény mögül korszerűtlen szatírákat sepertünk ki, komor paszkvillusokat, elavult versezeteket, könyveinket meg újfent kínai skatulyákba szuszakoltuk, Quintus Horatius Flaccust Franz Kafka mellé, de előkerült az elveszettnek vélt Arisztophanész-összes is, azonközben pedig változatlanul ügyködtek a történelmi ganajt túró bogarak, folytatódtak a tajdag triumfusok, falsul szólt az örökös álonzanfan, harsogott az új kincstári Carmagnole – és semmi se történt. Semmi, csak költözködtünk, átmenetiségből átmenetiségbe, ahogy a költők költözködnek: részekre szakadva, szertehullatva s megint összekapkodva esendő önmagunkat, csak úgy, ahogy ők hurcolkodnak néha nyögve, káromkodva, vidoran versből versbe, metaforából metaforába, átszellemülten, hogy lakhatóvá váljon végre a szó, a világ.”
Kovács András Ferenc Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, esszéíró, műfordító, dramaturg, a Látó szépirodalmi folyóirat volt főszerkesztője 1959. július 17-én született Szatmárnémetiben és 2023. december 30-án hunyt el.
KOVÁCS ANDRÁS FERENC: KÖVEK A MAGASBAN
Kövek dobódnak, röpülnek fennen:
magas hazákban mivé kell lennem,
ha már nem szállhatok…
Mert sosem öltem, mert sose szültem –
vonzom a földem elnehezülten,
mint a remény, a szó.
Kövült szemeknek megtör a fénye:
fölemelkedni, lengeni kéne
lakatlan pilleként…
Hullton ki hulltam, lebegnék végre
én is szabadnak levegőégre –
lendülni sem tudok.
Kövek dobódnak, bolygókká válnak:
magas hazákból vissza se szállnak
végül sem, akkor sem.
