„Minden, mi rend volt, gyönyörűség, / emberalakra szabott szépség, / ember szivéhez mért öröm: / átcsörtet most a zárt körön, / megkergült kéjjel káoszba rohan.” Ezen a héten az 54 éve elhunyt Lesznai Anna gyönyörű versét ajánljuk.
Költő, író, iparművész, szeretetreméltó, szeretetet árasztó személyiség volt a már ötvennégy éve elhunyt Lesznai Anna. A feledés homályából szeretnénk kibontani alakját, munkásságának egy kis szegletét. Irodalmi működésének első színtere a Nyugat volt, ahol unokatestvére, a folyóiratot alapító Hatvany Lajos ösztönzésére publikált. Majd sorra jelentek meg verseskötetei és a pozitív kritikusi hangok, Hajnal Anna költő például így írt róla:
„Nem tudok róla másként beszélni, csak ódai hangon. Verset kellene írni róla. Írni? De méltóvá sikerülne-e testi és lelki hatalmasságához? Lírája a testi-lelki óriások lírája volt, termékeny melege ki nem alvó vulkáné, mely szőlősorokat emel enyhe egekbe. S kit tudnék emlegetni nagy rokonául? Händelt, a szintén testi-lelki óriást, aki a boldogságnak, a létezés örömének minden hangszereken megszólaltatója, az ünnepi tűzijátéknak, ragyogó, sodró víznek, a szerelem cseresznye-édességének, bogyók pirosságának énekesét. Őt, Händelt hallom, Lesznai Annát hallgatva, amint a dús, a jóllakott életet, a delit, termékenyt dicséri, apját…”
Lesznai Anna költő, író, grafikus, iparművész, a Nyolcak vendégtagja 1885. január 3-án Moscovitz Amália néven született Alsókörtvélyesen, Szlovákiában és 1966. október 2-án hunyt el New Yorkban, a Egyesült Államokban.
LESZNAI ANNA: ŐSZI VARÁZSLAT
Homály erjed bomlott avarból,
gyűrött gyepből víz bugyborékol,
cuppog a zsombék, duzzad az ér,
földből buggyan a barna vér,
a halmok gőzzel töltött csutorák.
Sötét vadkan magát beássa,
szarkák csörögnek a szántásra,
rögök kövér varanggyá válnak,
iramló nyulak ködbe válnak,
szétvetett karral izzadnak a fák.
Veres irhájú alkonyat
kérődzik zörgő ág alatt,
ég lóbálja ködemlejét,
egy szarvas felveti fejét,
aggancsa repedt fellegbe akad.
Párakendő hull hegytetőre,
nyirkos kígyó kúszik fenyérre,
roppant hüllő az ősi sárban:
árny hentereg nyögő határban,
a völgyek vemhes öle felszakad.
Növény, kő mozdul, állat dermed,
széjjelfoszlik a biztos termet,
élőt elnyelnek lomha vermek,
vak holtak üstököst kevernek,
elomlik a bátor, a restnek szárnya termett
Minden, mi rend volt, gyönyörűség,
emberalakra szabott szépség,
ember szivéhez mért öröm:
átcsörtet most a zárt körön,
megkergült kéjjel káoszba rohan.
Veled mi lesz? Ejtsd el magad,
s a hömpölygő ár elragad…
Vagy kulcsold össze két kezed,
s mint aki célba érkezett,
itt van, nem tágít, megmarad:
most mutasd meg az arcodat!
(1938)
