„A fa enyém, az egeket verő, / melynek ágain madarak fészkelnek / s gyümölcsén élnek. A fa enyém / s ti mindenek, övéi és evői,” Ezen a héten Móricz Zsigmond születésének 143. évfordulója alkalmából az író-költő egyik gyönyörű vallomását ajánljuk.
„Őserejű tehetség volt: gyökeresen eredeti, gazdagon termő, jellegzetesen alföldi levegőjű. (…) A nyugatosok őt tartották legizmosabb tehetségű elbeszélőjüknek, Ady Endre lírája mellett az ő prózája volt a Nyugat egyik legfőbb vonzóereje. Annál kedvetlenebbül szemlélték irányát a klasszikus magyar hagyományokhoz ragaszkodó írói körök.” – olvashatjuk a Magyar irodalomtörténetben.
A 20. század magyar irodalom nagy krónikása, a kisemberek szószólója, irodalmunk egyik legnagyobb alakja hatalmas életművében a versek is megtalálhatók – nem meghazudtolva egyedi stílusát és gondolatvilágát.
1879. június 29-én (vagy egyes források szerint július 2-án) Tiszacsécsén született és 1942. szeptember 5-én Budapesten hunyt el.
MÓRICZ ZSIGMOND: MAGYAR FA
A rámcsodáló arcok szembefordúltak,
a hódoló szemek fejszét meredeznek,
a szavazó szájak pereatot üvöltenek.
Magyarságom életalmájáról,
le akarják hámozni a magyart.
Magyarnak: alma, embernek: gyümölcs;
szabjátok; vágjátok, zúzzátok,
minél mélyebbre juttok, annál almább:
a legmélyén, a kis barna magban,
az egész terebély almafa ott van s
ágadzik, bogadzik, leveledzik s
gyümölcsöz nektek.
Nyugalmukban megzavart boldogok
az Igazság tömérdeksége tövén
galyakra, levelekre, a harasztra esküsznek.
Igazság mind: igen,
de az Igazság hulló törmelékei,
árnyékában tengődő igenek.
A fa enyém, az egeket verő,
melynek ágain madarak fészkelnek
s gyümölcsén élnek. A fa enyém
s ti mindenek, övéi és evői,
én vagyok a Fa.
És létem kiterítem, jöjjetek,
gyönyörködjetek, vígadjatok,
lakmározzatok rajtam!
(1920. február)
