„látnom a kötél szörnyű erdejét: / veszeteg maradj… / látom a Halászt, tarsolyba szed s / elhalad.” Ezen a héten a 146 éve született Móricz Zsigmond vallomását ajánljuk.
Móriczról ismert, hogy szinte segítette olvasóit, kritikusait azzal, hogy vallomásszerű feljegyzéseket, a közönségnek szánt nyilatkozatokat hagyott hátra versbe vagy éppen epikába épített közvetlen kitárulkozásával (lánya, Móricz Virágtól az Apám regényéből is tudjuk, hogy az író egy-egy művén dolgozva vagy a mű befejezése után „vallomást gépelt magának”, munka közben támadt gondolatait rögzítette vagy éppenséggel a mű keletkezésének körülményeit, szubjektív hátterét örökítette meg.)
A Vers című költeménye is ehhez a „vallomáshoz” kapcsolódik. 1930-ban egy rádióriportban így nyilatkozott: „Alig írtam életemben valamit, amit át nem éltem volna. A huszonötezer oldalnyi írásom akár huszon9tezer versnek felel meg. Lírának, amelynek csak formája az objektivált előadás.” Majd néhány évvel később lányának írt levelében így vallott: „S mi az ember életében, amit érdemes leírni s amit muszáj learni . Ezt nagyon sokáig nem tanultam meg: igen késő volt, huszonnyolc éves kororm után, mikor rájöttem, hogy voltaképpen csak azt lehet leírni, ami fáj. Ami megsebzi az embert. S ami bosszú.
MÓRICZ ZSIGMOND: VERS
Boldogok a vakok és a siketek
s én látok:
ti mind hullámozva éltek, nevettek,
én kiáltok.
Szemem át, fülemen át
rám ront az élet,
szivembe veri szigonyát s
partra vet.
Hálók kötik a csillagokat,
hosszú erek,
lelkem kiszöknék: a lomha anyag
bent reked
s veri vergődve töri magát,
fájó vad köveken:
hálóba kavart hús. Végtelenbe lát,
óh, jaj nekem,
látnom a kötél szörnyű erdejét:
veszeteg maradj…
látom a Halászt, tarsolyba szed s
elhalad.
