„Két felhő között ím lógva maradtam, / a lábam kalimpál a semmibe. / Nincs biztos föld, szilárd talaj alattam / de legalább ellátok messzire.” Ezen a héten Nádasdy Ádám vallomását ajánljuk.
Nádasdy Ádám versei úgy szólnak hozzánk, ahogy a barátainkkal beszélgetünk: amikor váratlanul elmondanak valami bizalmasat, és mi tudjuk, hogy most a legtöbb, amit tehetünk, ha meghallgatjuk őket. Csakhogy Nádasdy verseinek olvasásával nem is a szövegekkel, de magunkkal vagyunk figyelmesek: ha odafigyelünk rájuk, magunkról tudhatunk meg valami bizalmasat. A Jól láthatóan lógok itt egy megkapóan eleven verseskönyv a villanófényként felragyogó felismerésekről.
NÁDASDY ÁDÁM: JÓL LÁTHATÓAN LÓGOK ITT
Két felhő között ím lógva maradtam,
a lábam kalimpál a semmibe.
Nincs biztos föld, szilárd talaj alattam,
de legalább ellátok messzire.
Fiatalon mindig a múltba néztem,
hogy hol siklott ki az egész dolog.
Kerestem: kinek hajtsam meg a térdem,
most meg ha kell, ha nem kell, lerogyok.
A felhők közt hideg van és világos,
én is jól láthatóan lógok itt.
Kíváncsi gúnnyal vizsgálgat a város,
és hallom a kérdést, a szónokit:
nem kéne-e a jövő felé csúszni,
a nappal szemben siklani akár?
Kell-e a mások igazába bújni,
mint használt fészket használó madár?
