„Itt áll, mennydörgő teteje a csillagoknak hinta, / termi magának a kínt örökre, fejünknek a szédületet.” Ezen a héten Csontváry Kosztka Tivadar festőművész emlékére Nagy László felkavaróan szép versét ajánljuk.
Nagy László megemlékezett József Attiláról és Bartókról, Tamási Áronról és Lorcáról, Csontváry Kosztka Tivadar is különleges helyet foglalt el lírájában. És miközben az általa is oly sokra tartott művészekről írt, önmagát tárta fel az olvasóknak, hiszen portréverseiben a kettősség, a párhuzam és az összefonódás, a kapcsolódás jelenik meg: a művek főszereplői mellett saját gondolat- és érzelemvilága kapott helyet. Mint egy megbújó magányos cédrus, mely „Rikolthat a művész az égen kén s kobalt páváiból, / törvény, hogy cédrussá váljon a milliógyökű magány.”
NAGY LÁSZLÓ: Csontváry
Ő: a bábeli magasba emelt fej, gigászi
vörös szemgolyó a kételyek fölött,
világnagy vásznon ecset- és üstökös-egység,
ágyúzzák lentről a köznapi méretek,
kicsi királyok, erőtlenek és nevetségesek,
mert ISTEN SZÖRNYETEGE, emberkék végzete ő,
temérdek sugár-erő, transzformált őrület,
kapcsolják rá uraim a várost: a lámpa mind kigyúl,
egyszeri csoda, a Nap fia ő, aki agyára
fölveszi koronának a lángoló Kárpátokat!
Rágalom, hogy a szoba sarkába a százszor kifőzött
teahalomra buktatja el a halál –
északról délre zuhan, elrúgva úgy a mediánt,
hogy billen a láthatár, minden egyensúly fölborul,
rágalom, hogy Tivadar festőt a cicái kikezdik,
máig is oroszlánok vesződnek izmaival!
Vigyázat, itt jön, mint féreg nélküli dicsőség,
hús-valósága csak emlék, arra már szüksége nincs.
Átörökítve magát a világ velő-kötegébe,
lett magaslati hó, szűziség, lombzene, bilincstelen,
agyaras hegyi folyó, azúr vadkanok rohama,
új látomás a rónán, délibáb-rontó vihar,
tűnődve is őrlő jelenés, lidérc a tükörben,
fehéren rémlő bika, aki márvány és patyolat.
Figyelem! beszél az elárvult aszkéta mester,
sivatag korban új szépség, szakálla rostolt acél,
keze a nagy korszakok lapjait fordítja kínba,
Mona Lisa arany méhe már villámló görcs és aszály.
Rikolthat a művész az égen kén s kobalt páváiból,
törvény, hogy cédrussá váljon a milliógyökű magány.
Itt áll, mennydörgő teteje a csillagoknak hinta,
termi magának a kínt örökre, fejünknek a szédületet.
