„Versben bujdosó haramia vagy, / fohászból, gondból, rádszabott sorsból” Ezen a héten a 40 éve elhunyt Nagy László fájdalmasan szép költeményét ajánljuk.
A földi lét végességének tudata meghatározta vallomásait. Az 1973 őszén megjelent Versben bujdosó az elmúlt hat-nyolc évben írt eredeti műveit tartalmazza. A kötet megjelenése előtt nyilatkozza a költő az Új Írásban: „Idő kellett és erő. Most már késznek nyilvánítom. A címe: Versben bujdosó. Miről szól? Nem ról és nem ről. Az én küzdelmem. Játékom is néha. Jólesne, ha azt hallanám majd felőle, igyekeztem megbecsülni nemcsak magamat, hanem az olvasót is. Olvasó pedig sok van és sokféle. A más-más ízlést ugyan tisztelem, de szolgálni mindenkinek nem tudok. Ha akadnak olyanok, akik elfancsalodnak némely aromától, ezeknek sajnálattal üzenem bocsánat. Önöknek »nem töltöttem az pohárt«. Írás közben néha szűziesen fiatal vagyok, ha szenvedek is.”
A kötet címadó költeménye a lírai hőst versben bujdosó betyárként jelenít meg. Az önmegszólító vers pontosan tükrözi Nagy László jelent létállapotát, életérzését: küzdelmét önmagával és a világgal a kifejezésért, a megszólalásért, az aggodalom legyőzéséét.
Nagy László anyakönyvi kivonata szerint 1925. július 17-én született és 1978. január 30-án hunyt el.
NAGY LÁSZLÓ: VERSBEN BUJDOSÓ
Versben bujdosó haramia vagy,
fohászból, gondból, rádszabott sorsból
hirhedett erdőt meg iszalagos
bozótot teremtesz magad köré,
vele fekete éjt, hol fehér
inged is rebegő selyemlidérc,
alkohol szélverte lángja csak,
versben bujdosó haramia vagy,
szemed, a szemed is tünedező,
levelek rése ahogy tágul,
ahogy szűkül, de mindig másutt,
szüntelen célzó, de célozhatatlan,
kintről ordasi tűz s fegyelem,
belül piros őzike-csillag –
belül véredtől, véred vasától
hártyáid azúr ablakai közt
káprázatos világ a vemhed
s vétked, mert ott ragyog igazi nap,
versben bujdosó haramia vagy,
megáldott szakállas anyaság,
partizán-anyaság, lomb-koronás,
hogy az éterben cirkáló öklök
ünnepén eleven dob ne lehess,
hogy léted értelmét el ne vetéld
a halál dögönyöző bábáitól
és csipesz-kezek nehogy kiszedjék
érzékeid tündéri villámait
s kötözzék csokorba tükör elé,
megfagyna minden, ha lélegező
ingedbe kő-cölöp öltözne föl,
koszorúzd lombbal és tartsd meg magad,
versben bujdosó haramia vagy,
az vagy: mert égi és földi körök
lángolnak s hamuként lehull a madár,
mert gyászban megtébolyodva forog
aki a kereket hozta világra
és sír a propelleres juharfa-mag,
mi lett a róla-vett ős-ideából,
s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők
nyílnak: a halál margarétái
s bezárul a lét – mert az áldás is zagyva
ha manna és puskapor keveredik,
mert fénykaszáknak fordítva hátat
megrémült kisded az anyai kaput
üti ököllel, s döbbenetükben
futnának a fehérje-láncolatok
óriás hegygerinc-csordái vissza
elbújni a bátor, pici ős-sejtbe,
vissza a fölgyujtott holdak alatt –
versben bujdosó haramia vagy,
moha-csizma rajtad és hangya-telep
és izzasz a nyugtalanság mérgeitől
és ítélsz a hűség tövisei közt
és holtig a hűségtől nem menekülsz,
versben bujdosó haramia vagy,
kesztyűdet: ötujjú liliomodat
kidobod a szimatoló ebek elé,
vallatják, szivárog belőle a vér.
