Nemes Nagy Ágnes költő, író, esszéista és a gyermekirodalom megkerülhetetlen képviselője mindent látott és mindent leírt, csak olvasni kell sorai között: „ki üljön fent és látva lásson”. Gyönyörű Ekhnáton-versciklusa pedig mindent megmagyarázott.
Nemes Nagy Ágnes őszintén kedvelte az ókori Egyiptom történelmét, Ekhnáton fáraó, a gyönyörű Nofretete férje különösen sokat jelentett neki; több versében is megjelenítette. Ahogy nem egyszer nyilatkozott róla, Ekhnátont hatalmas újítónak látta, nagy filozófus, művészeti, társadalmi reformer volt, „úgy is szokták mondani, hogy az első forradalmár a trónon”. Vagy: az első európai intellektüel. Ez a tudás a költő számára értékkel bírt, mind az a sok szép jelző, és a kultúrtörténeti és művészeti zsenialitás, vezetői készség, amely a fáraót körülvette és vezette uralkodása alatt, átitatódik és színre kerül Nemes Nagy verseiben. Az új gondolkodásmódnak kívánt teret adni, miközben a múltat éltette.
„Valamit mégis kéne tennem, / valamit a gyötrelem ellen.” Nemes Nagy Ágnes életét és költészetét, amint az köztudomású, sokféle gyötrelem formálta és fojtogatta folyamatosan. Költészetében szigorúan tartotta magát a racionalizmushoz, a legkisebb kilengéstől is irtózott. A látszólagos szenvtelenség, távolságtartás, hűvös józanság és csillogó intellektus mögött azonban lírájában kimondhatatlan szenvedély parázslott. Keresett valakit (vagy valamit), akiben hihetett, akiben megbízhatott, akit valósnak vélhetett; a 2. világháború fájdalomtól gyötört színtere, majd az 1956-os forradalom tündöklésében vetett hit, majd a kiábrándultság bármennyire is mélyen érintette a költőt, ő igyekezett bizakodó maradni és hinni. Hinni a jelenben és a jövőben „Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt,” így válik az egy istenhívő Ekhnáton egyszerre a melegséget hozó Nappá és mindenki Jézusává. A magyar irodalmi élet meghatározó személyisége, Nemes Nagy Ágnes Ekhnáton jegyzeteiből című verse a múltból fakad, de a jelent mutatja és a jövő felé halad.
Nemes Nagy Ágnes: Ekhnáton jegyzeteiből
Valamit mégis kéne tennem,
valamit a gyötrelem ellen.
Egy istent kellene csinálnom,
ki üljön fent és látva lásson.
A vágy már nem elég,
nekem betonból kell az ég.
Hát lépj vállamra, istenem,
én fölsegítlek. Trónra bukva
támaszkodj majd néhány kerubra.
És fölruházlak én, ne félj,
ne lásson meztelen az éj,
a szenvedést kapcsold nyakadra,
mintha kerek vércsík fakadna,
s az legyen langyos köpenyed:
szerettem növényeidet.
S helyezd el ékszeres szivedben:
hogy igazságra törekedtem.
Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt,
és tedd hatalmas funkcióid,
csak ülj és nézz örökkön át.
Már nem halaszthatlak tovább.
(1957-1969)
