„Én az Istent sosem kerestem / De az életem egyre gyúrták / örömeim és keresztem / S egyszer csak: bennem lakott az Úr.” Ezen a héten az 50 éve elhunyt Németh László esszéista, drámaíró versét ajánljuk.
Ritka kincs egy-egy versére találni. A népi íróból lett Németh László a prózát választotta a líra helyett, noha kiváló verseket hagyott hátra maga után. Hegedüs Géza így ír róla:
„Műveltsége káprázatos volt: óriási irodalmi, történelmi, filozófiai, esztétikai, néprajzi ismerete mellett alaposan jártas volt a modern természettudományokban; biztonságos nyelvtudása nyelvészekkel vette föl a versenyt (semmit sem szeretett fordításban olvasni, inkább megtanult még egy nyelvet, hogy az elébe kerülő könyvet eredetiben értse; műfordításai pedig filológiailag is, hangulatilag is példamutatóan pontosak). Bár vérbeli prózaíró volt, a verstannal professzori szinten volt tisztában, s ha a dráma stílusa úgy kívánta, példásan tiszta jambusokban tudott fogalmazni vagy Shakespeare-t fordítani.”
„Amit munkáimról általában elmondhatok – írja a Szeretem az igazságot c. kötete előszavában Németh László –, hogy a készülődés rájuk nagy gyönyörűség volt, a megírásuk: meglepetéseket fiadzó fáradság, annak elviselése, ami jár értük, az életkedvet felőrlő gyötrelem: fokozott mértékben érvényes drámáimra.”
Németh László, Kossuth-díjas író, drámaíró, műfordító 1901. április 18-án született Nagybányán és 1975. március 3-án hunyt el Budapesten.
NÉMETH LÁSZLÓ: ÉN AZ ISTENT SOSEM KERESTEM
Én az Istent sosem kerestem
De az életem egyre gyúrták
örömeim és keresztem
S egyszer csak: bennem lakott az Úr.
Azt se mondtam: jó volna hinni
Vagy: hogy ő az a nagy zsibbasztó,
Vagy – nem akarok már vívni
Sosem hívtam s ő rámtalált.
Mint a nap jött és fölkelt bennem,
Nem rekedtem meg hajnalomban,
S nem álltam meg reggelemben.
Egyre föllebb hágott az Úr.
A piros mező rég kisárgult
S mint a sütkérező gyíkocskák
Én sem tudtam, hogy mi rámhullt,
Nap volt s hogy általa vagyok.
Készen állott az Úr világa
Türelem és a felelősség,
Mely a szív Isten-kocsánya
S még nem mondtam ki a nevét.
És ma is csak a költő tudja,
Költőfelem, ki szókra váltott,
Hogy hitem lassan épült útja
Isteni Via Appia.
