„Csak fényed, mely ormot ködből kibont, / s zene, mit éji szél lop a / néma hangszer húrjaiba, / vagy víztükrön holdfény lehet / az élet dúlt álmára enyhület.” Ezen a héten az angol romantikus líra egyik legismertebb költőjének, a 200 éve született Percy Bysshe Shelley gyönyörű versét ajánljuk.
„Az igazi nagysághoz hatalmas képzelőerőre van szükség, hogy beleéljük magunkat mások helyzetébe, és sajátunkként tudjuk megélni fájdalmukat és örömüket” – vallotta Percy Bysshe Shelley,
Shelley hitt az egyéni szabadságban és az emberiség tökéletességében, megalkuvást nem ismerő idealista volt rövid élete során. Shelley korai ateizmusa ebben a traktusban nemcsak Oxfordból való kiűzéséhez vezetett, hanem radikális agitátornak és gondolkodónak is bélyegezte, korai intellektuális és politikai körökből a marginalizálódás és a kiközösítés korai mintáját állította be. Noha Shelley költészete és prózai teljesítménye élete során egyenletes maradt, a legtöbb kiadó és folyóirat nem volt hajlandó publikálni műveit, mert attól tartott, hogy letartóztatják istenkáromlás vagy lázadás miatt.
Shelley korában nem élte meg a sikert és a befolyást, bár ezek nemcsak az irodalomban, hanem a társadalmi és politikai gondolkodás jelentős mozgalmaiban is napjainkig nyúlnak vissza.
1822. július 8-án, nem sokkal harmincadik születésnapja előtt társaival együtt Shelley viharba került, miközben megpróbált Leghornból La Speziába, Olaszországba hajózni Don Juan nevű szkúnerével. A költő, aki szenvedélyesen szeretett hajózni, nem tudott úszni. Mikor holttestét megtalálták, kabátja zsebében Keats egyik kötete volt. Shelley földi maradványait Byron máglyán égette el a tengerparton
Percy Bysshe Shelley költő 1792. augusztus 4-én született a sussexi Field Place-ben, Nagy-Britanniában és 1822. július 8-án Lericiben, Olaszországban hunyt el.
PERCY BYSSHE SHELLEY: HIMNUSZ EGY ÉRTELEM SZÉPSÉGÉHEZ
Egy láthatatlan Erő roppant árnya
leng köztünk láthatatlanul- akár
a nyári szél, amely csapongva száll,
verdesvén a világot kósza szárnya –
s mint ormok fenyvei mögé szórt hold sugára,
kósza fényével úgy követ
emberi arcot és szívet;
mint hang és szín, ha alkonyúl a táj,
mint csillagtépte fellegek,
mint zene, amely ellebeg –
mint ami annál édesebb,
szépségében minél rejtélyesebb.
Szépség szelleme, ki önnön színeddel
szentelsz be mindent, eszmét s alakot,
amire sütsz – hová tűnsz? mért hagyod,
hogy még zordabb legyen itt e kietlen
siralom-völgye, hol élnünk kell kivetetten?
Kérdd, mért nem sző a nap örök
szivárványt a folyó fölött;
mért huny ki, ami egyszer ragyogott;
homályt e földre mért igéz
álom, rém, halál, születés,
mért, hogy az ember ily vadul
szeret s gyűlöl, remél s kétségbe fúl?
Bölcs és költő ottfentről soha még e
kérdéseire választ nem kapott –
ezért marad Menny, Szellem, Démonok
csak hiú buzgalmuk örök meséje,
gyarló szavak: a lét kétes, múló esélye
nem tágít varázsukra sem
attól, mit fül hall, lát a szem.
Csak fényed, mely ormot ködből kibont,
s zene, mit éji szél lop a
néma hangszer húrjaiba,
vagy víztükrön holdfény lehet
az élet dúlt álmára enyhület.
Remény, Szerelem, Önérzet, akár
a felhők, jön és máris illanó.
Halhatatlan lenne s mindenható
az ember, ha, nagy idegen! Te már
szívében örökös székhelyet tartanál.
Vonzalmak követe, te fény
és árny, a szeretők szemén,
te – ember eszméletét felszitó,
mint hunyó lángot a sötét!
Ne menj, mint árnyad jött elébb,
másként lesz oly rideg-reális,
mint félelem s élet volt, a halál is.
Már kisfiúként odvas romokon,
csillagzó erdők s hallgatag szobák
során üztem a szellemek szavát,
hogy tán lehet majd vélük szólanom,
mákonyos neveket ízlelve ajkamon:
de meg nem hallgattak, elém
se tűntek, míg merengve én
a sorson, élvén édes évadát
a szélnek, mely szárnyára kap
feslő virágot, madarat –
árnyad egyszerre rám esett;
ó, felsikoltó, vad önkívület!
Megfogadtam, hogy neked szentelem
minden erőmet, s mondd, nem állom-e?
Őket hívom, mint már oly sokszor, e
kísérteteket most is, siketen
kongó sírjukból, kik, megosztván szertelen
vívódásaimat, s a kéjt,
velem tölték az irigy éjt –
tudják, szívemnek nem volt öröme
a remény nélkül, hogy kiváltod
a szolgaságból e világot,
hogy te, ó rettentő varázs
kimondod, amit nem mondhat ki más.
Dél múltával derültebb s ünnepibb
lesz a nap is – van olyan harmónia
az őszben, s egének oly csillaga,
mely nyáron át nem látszik s hallatik,
mintha nem lehetne s nem is lett volna itt!
Tedd hát, hogy ez a hatalom,
mely sóvár ifjúságomon
rám hullt, mint a természet igaza,
töltse be teljes életét
annak, ki érted égten ég,
s kit, szép Szellem, bűvöd tanít
merni, s szeretni minden emberit.
(Somlyó György fordítása)
